Ma utolsó kontroll jelenésem volt ismét a Honvéd Kórházban, 6 hét telt el azóta, hogy ráállhattam ismét a lábamra és 5 hét, hogy letettem mindkét mankót. A rendelőben tragikus állapotok uralkodnak olyan értelemben, hogy minimum 3-4 óra várakozásra számíthat az ember, kivéve gondolom, ha odamegy reggel 7 órára, hát én inkább felszerelkeztem olvasnivalóval és emberi időben mentem oda, nyilván nem úsztam meg 4 órányi várakozás nélkül. 

A sebész úr örömmel üdvözölt: "így mindjárt más", én pedig boldogan és felszabadultan belépdeltem a rendelőjébe, lábujjhegyre állított, majd sarokra, majd megmutattam a sebet, amire azt mondta, hogy "gyönyörű, nagyon szépen ápolta". És aztán azt is mondta, hogy mehetek kirándulni, de ne egyből a Rám-szakadékba, mert ott ugrálni kell meg mászni és hát azért óvatosan és fokozatosan. Futni lassan tényleg lehet, de azt is csak fokozatosan és kosárlabdázni, tehát ahol ugrani kell azt még ne. 

Viszlát legközelebb a műtéthez képest 1 év múlva!

És íme a csodálatos alkotás, apropó a csavarokat kiszedik, de csak 1-1,5 év múlva, szóval az még messze van.

Ismét egyet fejlődött az ügy, 3 és fél hónap után az OEP kiadta a határozatot, hogy elismeri a balesetemet, köszönjük szépen. 

Eljött az idő, hogy már nem annyira félelmetes kicsit nagyobb távokat is megtenni, a lépésszámlálómat szinte be se kapcsolom már. Azért a hirtelen figyelmeztetések, azonnali kimerülések továbbra is jelentkeznek, az állandó fájdalom továbbra is jelen van. Csütörtökön voltam ismét manuálterápián, ahol most már másodszor gyógytorna is volt, azt mondta, hogy jól megy, látszik, hogy sokat foglalkoztam magammal és tényleg így van, nagyon jó kondícióban vagyok, hasizom stb. elég pontosan és biztosan meg tudom csinálni a gyakorlatokat, szóval az izomerőm biztos, hogy jelentősen növekedett akár most már a baleset előtti állapottal is összehasonlítva. 

A lábam azonban még mindig nagyon tud fájni, meleg és dagad sokszor, és persze még mindig van, amit nem tudok csinálni, például lefelé lépcsőzni, a sarkamra ülni, illetve futni. Azt hiszem azonban, hogy rövidesen megpróbálom az első 500 métert.

A csütörtök este a jógaóráé is, ami nagyon sokat ad - koncentrált energia és erőfejlesztés, a csontjaimnak és az izmaimnak is nagyon jó. 

Jövő héten kedden megyek ismét kontrollra, ahol már nagyon lazán kell tudnom besétálni és jó lenne, ha a hajlítást tudnám teljesíteni, de nem fog menni addig szerintem. A gyógytornásszal azért szerintem haladunk.

Szeretném egyben megérteni továbbra is a balesetet, úgy értem anatómiailag, de úgy tűnik ez egy lehetetlen küldetés, bár talán már tisztul a kép.

Az ügyet vezető nyomozó úr egyik alkalommal mondott egy olyat, érezhetően minden rossz szándék nélkül, hogy: "volt olyan eset, hogy a sértett vérszemet kapott", majd így folytatta: "és azt remélte, hogy ebből majd jól meggazdagszik".

Nem igazán sértődtem meg, hiszen tudtam, hogy nem rám érti, de mégis elgondolkodtam. Miért is esik ez nekem olyan rosszul? 

"Vérszemet kapott."
Ízlelgettem a mondatot egész nap.

Hogyan is tudnánk érzékeltetni mi sértettek, akiket önhibánkon kívül bántottak, elütöttek, megsérültünk, hogy azon túl, hogy mindez érzelmileg mit jelent aktuálisan, pontosan min megyünk, min mentünk keresztül?

Vajon a nyomozó urat belekényszeríthetnénk-e egyfajta szimulátorba, ahol mondjuk két és fél hónapon keresztül kell araszolnia egy járókerettel, kínszenvedés lenne minden egyes mosdóba menetel, fájdalommal kelne és feküdne és kiszolgáltatottá válna teljesen, csak úgy tudna boldogulni, ha ellátja őt valaki. Vagy mondjuk ne is bántsuk a nyomozó urat, inkább csak nézze ezt végig közelről egy hozzátartozója esetében, mondjuk a lányát, vagy az anyját, ahogy ezt átéli. Vajon ki merné-e ejteni a száján egy ilyen időszak után azt a kifejezést, hogy "vérszemet kapott". Előfordulhat-e ebben a kontextusban bármilyen túlzás, amire az ember képes.

Mert én azt gondolom, hogy nem.

Az ember, ez a felbecsülhetetlen, felfoghatatlan lény, aki sérülékeny persze, van egy sorsa, van egy útja, vannak viszonyai - egyszer csak megsérül, egy másik ember gondatlansága, figyelmetlensége, fáradtsága miatt.

Félre ne értsenek, valahol sajnálom az illetőt, aki elütött az autójával aznap este. Sajnálom, hogy olyan élethelyzetben van, hogy 12 órán kell dolgoznia és még ha érzi is, hogy fáradt nem engedheti meg magának, hogy hazamenjen, sajnálom, hogy nem tudott elsajátítani olyan szintű önvizsgálatot, önreflexiót, hogy érzékelje azt, hogy ez akár veszélyes is lehet és nem játék, vagy ha ezt érzékelte is, ne akarjon veszélyesen - mások számára is veszélyesen élni. 

Azt kell, hogy mondjam, hogy velem is előfordulhatott volna. Persze nem azért, mert fáradt vagyok, én abbahagytam volna a vezetést és lesz, ami lesz hazamegyek, hanem mondjuk azért, mert figyelmetlen vagyok, vagy mert nincs még akkora rutinom a vezetésben. Simán elüthettem volna én is egy embert. Ez sajnos valahol ugyanolyan pech, mint áldozatnak, sértettnek lenni.

De nem ütöttem el senkit, fordítva történt.

Ha most kapnék egy olyan minden realitástól elrugaszkodott lehetőséget, hogy adnak nekem mondjuk 100 millió forintot vagy visszafordíthatnám az időt és nem törik el a lábam, akkor ezt az utóbbit választanám. Egyszerűen - hiszik vagy nem, nincs az a pénz, ami felér azzal, hogy ne okozzanak nekem egy testi sérülést, hogy egészséges maradjak. Én mindig is vigyáztam az egészségemre. Sportoltam, futottam, egészségesen igyekeztem táplálkozni, nem dohányzom és nem is iszom sok alkoholt. Nem vagyok megszállott, nem vagyok szélsőséges, de szeretek jól lenni és fontos nekem, hogy jól legyek. Fontos nekem, méghozzá nagyon (mint megtudtam az átlagnál jobban), hogy egészséges legyek.

Tisztelt bíróság, tisztelt nyomozó úr, tisztelt mindenki - tudom, hogy sokan nem csinálnak ilyen nagy ügyet ezekből, otthon gyógyulgatnak, ellátják őket, aztán kikelnek az ágyból és sántikálnak tovább félig-meddig (de inkább csak félig) folytatva addigi életüket. Ők már kevesebbet tudnak ezután, nem járnak már focizni, nem tudnak bármit megtenni a gyerek kedvéért, nem tudnak akármilyen munkát elvállalni. Pech, "hát igen a kéz, láb, csipő stb. törés óta nem vagyok a régi..."

Tudják, az is elképzelhető, hogy vannak úgy emberek, hogy mondjuk nem rendelkeznek olyan háttérrel, mint mások. A szüleik kevésbé tudnak róluk gondoskodni, mondjuk mert idősek, mert elesettek ők is, vagy akár mert már nem élnek. Talán éppen nincs mellettük olyan ember sem, akitől elvárható lenne, hogy minden nap megfürdesse őket és ételt készítsen nekik naponta háromszor. Persze, nem magamról beszélek. Nekem nagyon sok segítségem volt. De akár az is lehetett volna, hogy nincs.

Tudják, vannak olyan emberek, akik nem rendelkeznek több százezer forint tartalékkal felkészülve a legrosszabbra. Ha történik egy ilyen baleset, akkor ugyanis kiesik az ember a munkából, és nehezebben tud pénzt keresni az ágyban, fájdalmak között úgy, hogy lépni se tud szinte vagy csak nagyon nehezen. Ugyanis, nem tudom tudták-e, de a társadalombiztosítási rendszerünk olyan, hogy 3 vagy akár 5 hónap késéssel fizeti ki az amúgy kőkemény határidőkre járulékként bezsebelt társadalombiztosítási összeget, azaz a táppénzt. 

Szeretném mostantól, ha ennek tudatában fizetnék a járulékot, mind munkavállalóként, mind munkáltatóként (és javaslom nézzenek utána már holnap, hogy ez pontosan havonta mekkora összeg), hogy NEM fognak akkor hozzájutni, amikor szükségük lesz rá. Nem mondok olyat, hogy jobban teszik, ha a párnájuk alá teszik, mert akkor legalább ki fogják tudni fizetni a tisztességes magán gyógytornászt, ami ugye létfontosságú a felépülés szempontjából, akkor ki fogják tudni fizetni az ételfutárt, ha időnként önállóan is szeretnének dönteni az ebédjükről, ki fogják tudni fizetni a fájdalomcsillapítókat, az egészségügyi eszközöket és a műtétjüket végző orvost, illetve a sok taxit vagy benzinköltséget, mert tömegközlekedni vagy vezetni hónapokig nem fognak tudni.

Ha a párnájuk alatt van a pénz, akkor be tudják fizetni a rezsit, és tudnak továbbra is ételt venni. Persze ezzel nem azt mondom, semmiképpen sem, hogy ne fizessenek járulékot. Csak úgy, tájékoztatásul. Ugyanis pénzt az államtól csak hónapok múlva látnak.

Ha éppen nincs pénze a párnája alatt vagy a bankban, és mondjuk van egy nagyobb hitele, vagy egy lakása, amit fenn kell tartania, netán vannak gyerekei, akiket el kell látnia, akkor előfordulhat, hogy amellett, hogy ágyban fekszik tehetetlenül és mozgásképtelenül, amellett az élete pillanatok alatt összeomlik vagy lecsúszik egy visszafordíthatatlan állapotba, ugyanis a bankok nem fogják az OEP és rendőrség átfutási idejéhez szabni az ő türelmi idejüket, és az áram és egyéb szolgáltatók sem fogják azt kérdezni, hogy maga éppen tud-e dolgozni vagy sem. 

Senkit nem fog érdekelni semmi. Mert ez egy ilyen rendszer.

Baj pedig történhet bármikor, és nemcsak másokkal.

Hölgyeim és uraim, tisztelt bíróság, Önöknek mennyit ér meg 3-4 hónapnyi aktív testi szenvedés és fizikai tehetetlenség? 3 vagy 4 milliót, 10 milliót, 100 milliót? Mennyiért adnák oda az emberi méltóságukat, a lelki békéjüket, a fizikai épségüket? 

Óvatosan a válasszal, mert a végén még azt mondja valaki: "vérszemet kaptak".

Mondhatnánk térjünk vissza rá egy év múlva és akkor majd meglátjuk.

Persze, mondhatnánk ezt, de ha jól belegondolunk magunk sem hisszük el, hogy ez tényleg változni fog.

Soha többé nem lesz úgy, mint korábban a baleset előtt. Nagyon sok dolog meg fog változni. Egyrészt elképzelhető (ezt most nem tudom), hogy valamikor kiveszik a csavarokat a lábamból, emiatt újra sebet ejtenek rajtam, amelyből újra fel kell gyógyulni. Erre most még gondolni sem tudok és nem is akarok, hiszen éppen most jöttem meg, mászok ki rettenetes lassú léptekkel a szakadékból. A lábam nem jó, persze tudok már járni és talán el is tudok jutni közelebbi célpontokig, de több utcányira még mindig nem merészkedem, hiszen nincs ahhoz kedvem, hogy egész nap satuban érezzem a lábam utána. 

Ez mondjuk előfordul különösebb séták nélkül is, például minden reggel, amikor kikelek az ágyból egy satuból kell megmozdítani a lábam, ráállok hősiesen, megyek vele, értékelem, hogy nem a járókerettel araszolok, értékelem, hogy tudok vinni a kezemben is ezt azt. Minden reggel értékelem és örülök neki és mivel minden viszonyítás kérdése az az igazság, hogy emiatt szinte minden reggel örülni is tudok az életnek, hogy elmúlt a legrosszabb, elmúlt a rettenet, amikor csigalassúsággal, bizonytalanul, nagy fájdalmakkal, behatárolt lehetőségekkel jártam-keltem a lakásban.

Ez nem fog elmúlni.

Persze, lehet, hogy enyhül.

Talán egyre kevesebbszer jut majd eszembe. Az is lehet, hogy egyszer - néhány hónap múlva - lesz egy olyan reggel, amikor nem a fájdalomra ébredek, amikor nem kell arra figyelnem, hogy alszom, hogy ne fájjon a lábam, amikor úgy kelek ki az ágyból, hogy csak később jut eszembe, hogy ja hát volt egy ilyen balesetem egyszer. 

Soha többé nem fogok gondtalanul sétálni bármilyen városban vagy faluban. Soha többé nem fogok több órás kirándulásra menni, amelynek nem látom a végét, ahol próbára tesszük magunkat, a végsőkig használjuk ki az erőnlétünket. Nem, mert nem kockáztatok. Én úgy szerettem utazni, hogy csak úgy megyek és 6-8 órán át sétálok a városban, minél több időt gyalog - ez az, amit többé nem tehetek meg. Le kell ülnöm közben, sokszor. És egy ponton be kell majd fejeznem, hiába mennék még tovább. Korábban, mint szeretném. 

Persze, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy ne így legyen. Persze, hogy reménykedem abban, hogy nem így lesz. De nehéz mégis elhinni. 

Több, mint 3 hónap után érzem szinte ugyanazt a fájdalmat, nap mint nap, mint a baleset estéjén. Állandóan fáj a lábam, folyamatos fájdalommal élek. Csak az az egy dolog vigasztal, hogy nincs már a mindennapi életet akadályozó szörnyű korlátozottság. 

Soha nem fogok maratonra készülni, soha nem fogom magamat túlfeszítve még egy kört futni a szigeten. Talán futhatok nemsokára, de máshogy, mint eddig. Soha nem fogok ejtőernyőzni, soha nem fogok bunjee jumpingolni, nem fogok átmászni kerítésen, nem fogok leugrani magasról bátran. Nem fogok merész kalandokba, nem megyek ész nélkül egész éjszakás partykba. Nem hordok többé nagyon magas sarkú cipőt.

Ez a baleset a teljes szabadságomtól fosztott meg. Egy életre. És tudom, hogy nem használja ki mindenki a szabadságát és a lehetőségeit és tudom, hogy én sem éltem minden lehetőséggel eddig és talán nem is élnék akkor sem, ha a baleset nem történik meg. De mégis elvették tőlem és már nem is élhetek. 

És ezt senki nem tudja visszaadni. Soha többé.

Kaptam még egy  bónusz órát szerda reggel, csodálatos volt, mind az óra, mind a búcsú, azt mondta a gyógytornászom, hogy "nagyon jó volt veled dolgozni", persze én reménykedem, hogy azért még viszontlátom. Mindenesetre közben kerestem sunyin egy új gyógytornászt, azaz a manuálterapeuta ad gyógytorna órákat is - úgyhogy ma nála voltam egy órát, ami konkrétan 20 percnek se tűnt. Először adott egy kezelést, kilazított, megállapította, hogy szimmetrikus ismét a medencém, azaz helyrejött, ennek nagyon örültem. Utána megtornáztatta a térdemet, jó erősen megnyomorgatott, ami elég jót tett szerintem, mindenesetre a jól látható és érezhető szűk keresztmetszeteket felderítve a legnagyobb problémát jelenleg a comb hátsó része okozza, amelyek hát nem tudom a kifejezést, de igencsak fejlesztésre szorulnak. A hasizmom nagyon jó és egy csomó gyakorlatot kiválóan végzek, azt mondta, hogy nagyon látszik, milyen szépen foglalkoztak velem. 

Tegnap este jógaórán is voltam, amelynek végén a relaxáció valami csodálatos hatással van rám, igazi szintlépés minden egyes óra ebből is, szóval most úgy érzem tele van a világ kedves emberrel, aki mind foglalkozik velem. Na jó persze egyik se ingyen. Ezért fontos közben erőt venni magamon és pénzt is keresni. Ez is egy ilyen nap volt a munkaszünet ellenére.

Egyre növelem a megtett méterek számát, sokszor már nem is figyelek a járásra. Átlagban napi 2-3 kilométert már biztos, hogy sétálok, a múltkor már egész lazán hazajöttem több utcát. 

Pénteken elmentem szórakozni is, sőt táncoltam 10-15 percet és jó volt, nem éreztem fájdalmat. Persze folyamatos rendkívüli kontroll alatt tartom magam. Azért nem állítom, hogy el tudok feledkezni akár egy percre is a lábamról, mert mindig érzem és az esetek jelentős részében fáj is. Gyakorlatilag megszoktam, hogy állandóan fáj egy kicsit. Reggel fáj, este meleg és fáj, napközben ha sokat megyek fáj, ha sokat ülök fáj. Torna után szokott lenni egy kis időszak, amikor nem fáj egyáltalán.

Ma már 40 percet bicikliztem összesen, 3 menetben, és persze a torna sem maradhatott el, bár nem volt jelentős. Lehet, hogy holnap elveszítem a gyógytornászom (már kórházban van), úgy néz ki, hogy egy pici újszülött kisajátítja a teljes figyelmét. 

Pénteken felhívtam a rendőrséget érdeklődni, hogy áll az ügy, megtudtam, hogy meghallgatták a gyanúsítottat is végre, most jön az orvosszakértői vélemény utána pedig megnézhetjük az iratokat és aztán lezárják a nyomozást. Ezután átadható lesz az ügyészi hivatalnak, majd jön a közvetítői eljárás.

Nem gondoltam volna, hogy a közeljövőben elérhető közelségbe kerül ismét a futás. Persze erről még szó sincs, azonban ma a gyógytornán ugrálnom (a gyógytornász szavai szerint: szökkelnem) kellett nem is keveset. Azután pedig kocognom helyben. Ez már majdnem olyan volt, mintha futnék. Leírhatatlan érzés volt ismét érezni magam félig a levegőben és azután azt, hogy a lábam jól bírja és kitart mellettem. A gyógytorna után pedig nagyon durva masszázsra mentem, próbáltuk a combom hátsó részében keletkezett lemaradást vagy vérkeringési problémát, vagy tényleg nem tudom mit kimasszírozni, mindenesetre van ott valami, ami miatt a lábam hamarabb (mint eddig) és erőteljesebben elkezd fájni a behajlított lábú ülésnél. Ez lehet azért, mert új fázisba érkezett az izomépülés, vagy ott valami ideget jobban nyom valami, mint eddig, vagy a többi rész már jobban megerősödött és itt valami még le van maradva, tényleg nem tudom, de sajnos ez egy észrevehető probléma, ami pár napja keletkezett.

A lényeg, hogy ugrok, és hamarosan ismét futok (elvileg május közepétől 500 métert megpróbálhatok kocogni). 

Ma három hónapja történt. Hihetetlen milyen rövid és mégis hosszú idő. Meghatározó, megbénító, felemelő.

Iszonyú nehéz időszak volt ez és nincs vége. Gyógytornász, pszichológus, masszőr, manuálterápia, fürdő és közben munka megállás nélkül, hiszen különben, hogyan viszem tovább az életet, miből fedezem a regenerálódást. A napom egyik felében újraépülök a másik felében élek az abból kapott energiával. Meg a tartalékokkal. 

Az egész - nem rajtam múló - ügy szintjén semmi nem halad, semmi nem történik.
A rendőrség hallgat, az OEP hallgat.
Az ilyen esetekre létesített intézményrendszer áll és hallgat. 3 hónapja.

Én közben elindultam és jövök-megyek. Tegnap először BKV-val közlekedtem ismét. Ma pedig először igazi biciklire ültem és tekertem 20-30 métert.

Persze azért még elfáradok, de nagyon. És sokszor. 

Amikor a kórházból kijöttem állítólag rajta volt a zárójelentésemen, hogy azonnal le kell jelentkeznem a háziorvosnál, amennyiben a betegségem alatt szeretnék "táppénzhez" (ez is milyen szó..) jutni. Természetesen semmi ilyesmi nem volt a zárójelentésemen, ezen kívül nem mondta senki a kórházban ezt. Tudom, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít annak betartása alól, de a megfelelő tájékoztatás mégiscsak szükséges, ez mindenkinek az érdeke. Bevallom akkor nem az foglalkoztatott a leginkább, hogy mikor kapok majd táppénzt, hanem az, hogy melyik fájdalomcsillapítót vegyem majd be este, hogy éjszaka ne ébredjek fel hatszor a legkülönbözőbb típusú fájdalmakra, valamint, hogy milyen mértékben szükséges átalakítani a lakásomat, ahhoz, hogy járókerettel és két mankóval is elboldoguljak benne. Talán még a baleseti sokkra is fogható az, hogy nem voltam teljesen észnél aznap, amikor kijöttem a kórházból és nem egyből a gyakorlati teendőket kezdtem el hideg fejjel intézni.

Február vége felé - a zárójelentésemet nézegetve láttam meg, hogy van egy bizonyos thrombocyta szám, amit időnként ellenőriztetni kell a háziorvossal, ez a trombózis veszéllyel függ össze - ezt realizálva mentem el végül, hogy nézzék meg. 

A háziorvosnál minden kiderült: szörnyülködve mondták, hogy úristen nem jelentkeztem le a kórházból való kijövetel után ezt mégis, hogy képzeltem netán arra gondolok, hogy ők onnan kaptak bármilyen tájékoztatást? Hát valóban ennél abszurdabb dolgot nehéz elképzelni, nem? Még, hogy egy kórház egészségügyi rendszere össze legyen kötve a háziorvos egészségügyi rendszerével és amikor valakin egy viszonylag súlyos térdműtétet végeznek, akkor feltételezzék, hogy nem megy be másnap dolgozni, továbbá mindennek ügyintézését ne az ő nyakába varrják (úgy, hogy nem is világosítják fel ennek módjáról).

Szóval természetesen ők a betegállományról semmit nem tudtak, így nem kaphatok táppénzt, utólag ezt nem is állíthatják ki - hiába a zárójelentés, azt a háziorvos nem döntheti el, hogy annak alapján kiírhat-e, szóval el kell menni az orvos bizottsághoz, akik majd ezt eldöntik. Kiállítottak azonnal egy beutalót, amellyel sürgősen el kell menni a Thököly útra a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalba, előtte persze hívjam fel őket, kérjek időpontot. Nagyon fontos, hogy vinnem kell az OEP határozatot és a baleseti jegyzőkönyvet, ezután fognak tudni tehát táppénzre venni. 

Tekintve, hogy van egy rendes munkahelyem, a HR-es időben beküldte a kórházi igazolásomat az OEPbe, ezenkívül a szükséges igazolásokat és jegyzőkönyvet is, a határozat azonban a mai napig, azaz közel három hónap után sem érkezett meg. 

A Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal központi telefonját soha, senki nem veszi fel. Tényleg, próbálják ki.

Előtte nagy összegű fogadás javasolt. Körülbelül 100szor próbáltam.

Előre lefoglalt időpont nélkül (úristen!) viszont nem mentem oda, hiszen nagyon nehezen tudtam megoldani, hogy eljussak bárhová. Közben persze vártam a határozatot is, tehát úgy gondoltam felesleges is addig odamenni.

Aztán április elején fény gyúlt az éjszakában. A háziorvost ismét felhívtam, ahol tájékoztattak, hogy dehát ehez még nem kell a határozat, csak menjek már el és minden reggel 8-tól ott vannak, csak oda kell menni. A teljes félretájékoztatás után egy újabb támpont, közel két hónap után. 

A Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal egy olyan hely, amelynek létezése teljesen érthetetlen. Itt azért vannak az emberek alkalmazva, hogy felülvizsgálják azt, hogy te tényleg beteg vagy-e. Persze nem vizsgálnak meg, még csak rád se néznek. Mindegy is, hogy ott vagy-e, de személyesen kell menned. A papírjaidat nézik csak és lezárt borítékot adnak a kezedbe, szóval tulajdonképpen egy olcsóbb kézbesítési mód szerepét töltöd be. Biztonsági őr fogad a bejáratnál, hátratessékel az ügyfélszolgálati irodába, ami gyakorlatilag egy irattárnak felel meg, itt veszik el a papírjaidat. Nagy sóhajtás, forgatja a papírokat elégedetlenül: "hát erre nincs ráírva semmi, hogy mit akar". 

Tulajdonképpen ezen a ponton veszítettem el először a türelmemet több, mint két hónap után. Mi az, hogy mit akarok? Mi az, hogy bárki is mit akar? Egyrészt milyen stílus ez, másrészt nem AKAROK semmit: elütött egy kibaszott autó önhibámon kívül, mérhetetlen szenvedéseken mentem keresztül, teljesen kilátástalan volt hetekig, hogy mi lesz velem, a rendőrségi ügy is nevetségesen lassan "halad" előre, velem így senki ne beszéljen ezek után. És ezt nyugodtan kalkulálja be az ügyfélszolgálatos mindenki esetében, így nem beszélünk azokkal az emberekkel, akikről fogalma sincs, hogy miért vannak itt, hogy jutottak ide. Értem én, hogy a táppénzcsalókra van alapozva a rendszer, de talán nem mindenki az.

Elirányít a 106-os szobába, felviszi személyesen a papírjaimat (modern rendszer), természetesen itt sincs semmi összekötve elektronikusan semmivel, ezek papíron leveleznek egymással és viszik fel újra és újra különböző elektronikus rendszerekbe az ügyeket és egymástól függetlenül kezelt, ugyanarra vonatkozó információkat. Kicsit olyan, mint az a gyerekjáték, amikor súgsz valakinek egy szót és 10 társad súgja a másik fülébe és a végén teljesen más szó jön ki és jót nevettek a végén. Mondjuk itt valahogy nem lehet nevetni.

Papíron az ügyintéző megnézheti a zárójelentésemet és, hogy milyen betegségeim voltak korábban, de a kórházi rendszert nem láthatja, mert az biztosan titkos. A háziorvos szintén nem láthatja a rendszert, mert úgysem értené és különben se tartozik rá semmit, egy döntésképtelen influenzadoktor maximum. Nem adhat ki igazolást, mert a háziorvosok is részt vettek az országos csalásban és írtak ki mindenkit táppénzre, ezért majd ez a Hivatal eldönti, hogy te csaló vagy-e vagy tényleg van-e valami zárójelentésed, amivel tudod igazolni, hogy jár az a rohadt táppénz. Csak úgy, nem fogunk neked pénzt adni, te lusta dög, dolgozzál.

A hivatal 106-os szobájából elővánszorog egy 70 körüli vagy magát nagyon rosszul tartó 60 körüli megkeseredett, alkoholista fejű ember és síri hangon, ahogy a filmekben a gonosz megkérdezi vár-e valaki ide. Mondom neki, hogy igen én. Akkor kérem a papírjait. Dehát lent elvették és majd felhozzák. Hja, akkor majd utána. A papírjaimat ezután láthatóan beadják, majd jóval később ismét nyílik az ajtó, ekkor viszont nem engem szólít. Rákérdezek. Ekkor rámnéz jelentőségteljes szigorú arccal, mint a Főnéni a Száll a kakukk fészkében: "valami probléma van?...vagy akarnak hétfőn jönni? akkor jöjjenek hétfőn". Szeméből a sorsok felől döntő kisemberek szánalmas magabiztossága sugárzik. Visszaveszünk egy kicsit az arcunkból, itt nincs kérem magabiztosság és öntudat, te egy rohadt beteg vagy és majd eldöntik ők, hogy jár-e neked bármi is, az nem úgy megy. Kiszolgáltatott vagy és ezt éreztetik is kellőképpen, mert egy primitív társadalom, primitív hivatala ez, ahol a kisebb csatákat a tájékoztatás teljes hiányával lehet megnyerni és ezáltal jó sok nem kifizetett támogatással megszivatni a betegeket és szerencsétleneket. 

Egyszercsak behív és megkapom A Papíromat, egy lezárt borítékban van, rajta felirat: T. Háziorvos. Természetesen kibontom, megnézem: csak február végig van igazolva (áprilist írunk). Visszamegyek, persze nem nyit ajtót, háromszor kopogok. Széken ülve odagördül és úgy nyitja ki az ajtót: "addig tudtam leigazolni, utána már a háziorvos le tudja igazolni". De akkor ide már nem kell visszajönni, ugye? "Akkor elmondom újra, mert úgy látom nem érti a rendszert".

Nem, nem értem a rendszert. 

Hétfőn elviszem a háziorvoshoz a papírt: természetesen ő nem tudja leigazolni a február utáni időszakra, új beutalót állít ki és nem fogják elhinni: újra visszaküld a Rehabilitációs Hivatalba. Ott újra végigülöm a sort. Ezúttal nem én vagyok a botrányhős, hanem egy idős, mindkét fülében hallókészüléket viselő bácsival üvöltöznek az ügyfélszolgálaton, aki kétségbeesve mondja, hogy "de meddig várjak, a halálomig?" Senkit nem érdekel, kérem nálunk 15ezer ügy van, tavaly áprilisi ügyekkel is foglalkozunk. Gratulálok, szép rendszer. Bejön a biztonsági őr: "látom, hogy hallókészüléke van, de azért ne tessék ordítani". Erre közbeszólok, hogy na azért ne beszéljenek így a bácsival. Elidegenedett, undorító hivatalnokok, semmit nem látnak, csak, mint a kiégett közértesek a tejpultnál, üvöltöznek a beteg emberekkel.

Másfél óra után kapok egy újabb Papírt. Ellenőrzöm, jónak tűnik. Vissza a háziorvoshoz. Nem, nem jó ez sem, mert egyrészt januártól írták (amely időszakra már megvolt az igazolás), másrészt nem írták rá, hogy meddig állítóható ki a táppénz igazolás. 

A nagy kérdés ezúttal, amely kaotikus és kétségbeesett bizonytalanságba kergeti a háziorvost: "meddig vehet ő táppénzre ezzel a sérüléssel"? Jajjaj, most mi lesz? A döntési jogkör megvonása tőlük - talán valahol érthető módon a  "Kovács néni persze, hogy kiírjuk, az a tálca süti nagyon finom volt, amit a múltkor tetszett hozni" korszak után most a teljes tehetetlenséget és a gondolkodás teljes hiányát hozta magával. Na, meddig lehet kiírni táppénzre? Segítek: például április 1-ig járóképtelen voltam. Addig járhattam dolgozni? Ugye nem, kedves doktornő. Na most másfél hete tettem le a mankót. Nem tudom mit tanítottak az orvosi egyetemen, vagy háziorvosképző OKJ tanfolyamon, de ha másfél hete tehettem le a mankót 9 hét után, Ön szerint én már teljesen egészséges vagyok és irány a 6-os villamos? Akkor gondolkodjunk vajon mit is tanítottak azon az órán a csonttörésről? Nem, szerintem ez nem egy bonyolult eset, egy sima lábtörés - és erről SINCS FOGALMA sem, hogy meddig vehet táppénzre. Jól láthatóan semmilyen támpontja nincs, vagy csak olyan ostoba, hogy nemhogy orvosnak ijesztő, de még a konyhám felsöprését se bíznám rá.

Hát akkor hívjuk fel a sebészt! hangzik el, fel is hívják, nyilván, hogy a sebészek, akik néhány kaszttal feljebb vannak az orvosi hierarchiában (megjegyzem jogosan), nem igazán elérhetőek telefonon. Végül valakit elérnek, és elhangzik egy - szerintem elég hosszú - időintervallum, ameddig táppénzre vehető vagyok, úgyhogy következik a hangvételváltás, meddig vegyem táppénzre. Én, a sírás határán egyébként: nem érdekel, máig, csak hadd menjek már. Dehát holnaptól bejár dolgozni? Itt már közel vagyok az összeomláshoz (amely természetesen pusztán sírás-rívással jár, semmi mással), szóval, igen bejárok dolgozni, vagy majd megyek négykézláb vagy taxival vagy otthonról dolgozom, nem tudom, hallotta-e már a kifejezést. Persze neki csak egy rövid igennel válaszolok.

Megkapom A Papírokat ismét, a kezemben vannak az Igazolások, úristen! Beviszem a HR osztályunkra, de a háziorvos is rosszul töltötte ki, az egyik igazolásra feltüntette, hogy február végétől keresőképes vagyok. 

Nem érti senki a rendszert. Nem azért, mert nincs rendszer, hanem azért mert NINCS TÁJÉKOZTATÁS. Sem nekünk, adó és járulékfizető állampolgároknak, de ami a nagyobb baj: maguknak a rendszer képviselőinek sem, hiszen jól láthatóan ők sem értik. 

Elütött egy autó önhibámon kívül, azóta egyetlen forintot sem kaptam.

OEP határozatot azóta sem kaptam.

Január vége óta a magyar társadalombiztosítási rendszer felől akár meg is dögölhettem volna.

A kórházakban, rendelőkben és hivatalokban MINDENKI elrontott MINDENT, összesen ötször.

Köszönöm a rendszernek, köszönöm a hivataloknak, köszönöm a háziorvosnak a folyamatos félretájékoztatást és az agresszív, lenéző stílust, ahogy beszélnek velem.

Persze, fizessük lelkesen a járulékokat, de időben történő juttatást vagy ellenszolgáltatást ne várjunk cserébe. 

A legnagyobb baj, hogy szerintem az érintettek nem is kifejezetten a betegségben, a váratlan bajban mennek tönkre, hanem az értelmetlen és érthetetlen rendszer visszásságaitól, az alulfizetett, aluliskolázott ügyintézők önkényeskedésétől.

És szerintem ezt nem is olyan nehéz kiszámolni, hogy hosszú távon mennyivel okoz jóval nagyobb kárt, mintha tisztességesen működtetnék a rendszert.

Tegnapelőtt jártam először életemben úgynevezett manuálterápián, amelynek célja hivatalos definíció szerint, hogy helyreállítsa a gerinc és végtagi ízületek mozgásdinamikáját. A terapeuta megvizsgált alaposan és ha jól értettem nincs olyan nagyon nagy baj, de vannak elmozdulások. Előtte közvetlenül gyógytorna órám is volt, és most először cipőben kellett tornázni, szinte olyan volt, mint egy klasszikus edzés. Kezdek visszatérni az életbe, volt olyan gyakorlat, amelyet eleve az "érintett" lábammal kezdtem. Spontán annyit mondott a gyógytornász, hogy emiatt gyógyultnak nyilvánít. 

Jó, a gyógyultságtól azért még messze vagyok. A héten már elkezdtem bejárni dolgozni,de az ülőmunka legfeljebb egy órán keresztül megy fájdalommentesen, utána szenvedek a kényelmetlenségtől és a lábfájástól. Erre valamit ki kell találni, nagyon nehéz így dolgozni. Viszont ma például nem merültem ki halálosan a gyógytorna után, hanem pont, hogy olyan szépen jártam, mint még soha (mármint a balesettől számítva).
Utána pedig kaptam egy szexi ragasztószalagot (Elyth Kinesio Tape) a térdemre:

Egyelőre nem nagyon érzem, hogy bármit is érne, de biztos hinni kell benne, a napi biciklizés úgyis csak most jön, majd meglátom közben.

Visszatérve a manuálterápiára, szerintem jót tett és megyek majd megint - egy hónapban egyszer lesz szükséges. Addig is nagyon sok nyújtááás...