Ma reggel túlvállaltam magam, túl sokat mentem egyszerre. Ez a legnehezebb, kitapasztalni, megélni, elszenvedni a határokat, hogy mennyit bírok. Ésszel, nem túlóvatoskodva és nem is túlmerészkedve. Először is mentem annyi távot, amit egyébként már mentem máskor is, majd felszálltam egy trolibuszra (majdnem 3 hónap után) és ezután következett a vakmerő szakasz: még gyalog kb. 4szer annyi távot, mint a már korábban megtett szakasz. Szóval ez kicsit olyan volt, mintha hirtelen 1 szigetkör helyett 4et futottam volna. Kissé megviselt. Borzalmasan bemelegedett a lábam és fájt is, utána hiába pihentettem vagy 1 órát, hazajövet - ezúttal már taxival - még mindig rossz volt.

Viszont egészen sokminden történt a nap folyamán, és tulajdonképpen egészen jól bírtam az impulzus részét (ugyanis ez önmagában nagyon ki tud fárasztani). Kezdem megszokni a történéseket.

A hivatalos ügyeimet továbbra is katasztrofális jelzővel tudom illetni - minden tekintetben gyakorlatilag a végsőkig próbálnak gyötörni és kitolják erőteljesen a tűrőképességem határait. Dehát ez is egyfajta határ.

Jelenlegi legfontosabb kérdés, hogyan sikerül visszatérnem ahhoz a természetes járási stílushoz, ami a baleset előtt volt. Ugyanis elbagatelizálhatjuk és nem törődhetünk vele, vagy tulajdoníthatunk neki kis jelentőséget, mindenesetre most igencsak kell koncentrálnom, hogy ne vegyek fel egy kényelmes, de furcsa járást (direkt nem használom a bicegő vagy sántító szót), fontos tehát, hogy bármennyire is fáj a megfelelő koordináció szerint lépegessek. És így is teszek. Amúgy pedig meglepően rosszul tud esni, amikor valaki a bicegni szót használja, vagy akár a lassúságommal viccelődik, pedig tudom, hogy ebben semmi rossz szándék nincs sőt inkább oldani akarja az egész témát. 

Szombaton mindenesetre újabb élmény: elmentem a Királyfürdőbe, nagyon jó volt. Fantasztikusan hatott rám, ahogy elengedtem magam a vízben, szinte kioldottak, szétolvadtak a balesetben, majd gyógytornában meggyötört tagjaim, aztán mentem a vízben, könnyedén, fájdalom nélkül, szépen, egyenletesen, mindezt leplezetlen élvezettel oda-vissza. Ilyenkor ezt már sokan nem értik, ahogy a megfontoltnak tűnő járásomat sem az utcán, de nem baj, nem törődöm vele. Aztán a gőzben majd a hideg vízben is megfordultam, utána intenzív érzés járt át, fokozottan érzékeny lettem minden fizikai élményre.

A hétvége másik nagy élménye, hogy 2 és fél hónap után először ismét főztem. Kicsit el is rontottam, mert nem tudtam elég nagy sebességgel sürögni-forogni, de azért nem lett olyan rossz.

Beállt az is, hogy rendszeresen 30 perceket biciklizek minden nap, sőt most bevezetem, hogy reggel 10 perc, este 20 perc - és ezt idővel növelem, illetve az ellenállást is növeltem már, hogy az izmaim is fejlődjenek. A tornának köszönhetően nagyon jó kondícióban kezdek lenni, a biciklizés biztos, hogy sokat dobott rajta, látványos állóképességjavulás történt. A gyógytorna pedig továbbra is kínszenvedés, hatalmas és felbecsülhetetlen eredménnyel. Most már meg vannak számlálva a gyógytornával töltött napok, hiszen az én édes kis gyógytornászom nemsokára megszül, miután nekem már életet adott.

Egyre inkább úgy érzem szinte belehalok ezekbe a kemény gyógytorna órákba, nagyon nehezen viselem, főleg, hogy utána menetrendszerűen bedurran a lábam, bemelegszik, begyullad. Ma is ez a helyzet, tegnap is ez volt, nem akar csillapodni. A tegnapi kemény biciklizés is erőteljes újjáépülésre motiválta a lábam.

Viszont a fizikai állapotom meg határozottan javul, úgyhogy valójában elégedett vagyok.

Az első vásárlás (szatyor nélkül ráadásul, hogyan máshogy), az első postaládához levonulás, kinyitás, felhozatal. Az első porszívózás. Mindez önállóan. És még sok ilyesmi vár rám.

Ez már a második kávé volt egyedül, úgyhogy szinte rutinná kezd válni ismét.

De... Nem olyan egyszerű azért minden. A lábam ugyanis a legkevésbé sincs nyugalmi állapotban, gyakorlatilag állandóan fáj, reggel lábfájással ébredek, nehéz ráállni, nehéz elindulni, nehéz bejáratni.

A járásra nagyon kell figyelnem, ezzel rengeteg munka lesz. Egyszerűen borzalmasan járok, ha nem figyelek, simán sántítok és hülyén is néz ki az egész. A járásra való koncentrálás viszont egy elképesztően furcsa dolog, hiszen az ember megszokta, hogy az ilyesmi rutinból zajlik. Na most ezt itt nem szabad hagyni. Nem tudom kell-e félni, hogy majd "rosszul rögzül", ha nem kapom el most a rossz mintákat és törlöm ki egyből, de a lényeg, hogy nem járok jól, nem járok szépen. Persze tudom, 2 napja járok - mit vártam.

Aztán itt van a szolidaritáskérdés. A mankók nélküli élet magával hozta, hogy hát ugye az embert egyenértékűnek kezelik, amivel önmagában nincs is baj, de óvatos járásommal inkább csak furcsa vagyok, mint segítenivaló, úgyhogy ismét vissza vagyok dobva a mélyvízbe, az ordas világba. A nyilvános helyeken nem ajánlják fel a székeket, nem tartják az ajtót, nem néznek rám kedvesen aggódva, hogy jaj mi történt? Csak úgy megyek a nagyvilágban, mint egy kötéltáncos (kicsit úgy járok) és próbálok nem lenézni a mélybe, mert akkor kiesek a ritmusból.

A szobabiciklizés most már minden nap 30 perc, ebből nem engedek, és ami megdöbbentő, hogy milyen jól hajolok, meg tudom érinteni a talajt nyújtott lábbal. Az izomláz a bal combom hátsó részében nem szűnik, csak nő, gondolom most fejlődik újra az izom. Mostanában nem futottam maratont, ha jól emlékszem - mégis szinte olyan intenzív érzés.

A kezeim egyébként még nem nyugodtak meg, a 2 és fél hónapos mankóratámaszkodós igénybevétel miatt továbbra is háborognak, hát talán egyszer ez is megoldódik.

Most pedig - amikor épp nem arra figyelek, hogy ismét járni tanuljak - a felszabaduló energiámat a  csodálatos egészségügyi rendszerben történő ügyintézésnek szentelem.

Több, mint 24 óra eltelt az első szabadon töltött napom óta, úgy értem, amióta ismét mankó nélkül járhatok.

Egyrészt a kezeim és a vállaim nem hasogatnak végre, hogy ugye a lábam helyett cipelik a testem két részre osztva és a jobb lábamra rakva a többit. Ugyanakkor a bal lábamban új érzés jelent meg: izomláz.

Óvatosan járkálok egyébként, kímélem magam, bár az magammal szemben volt pofátlanság, hogy még vásároltam is külön táska nélkül mindkét kezemben hoztam haza ismét a cuccokat, közben persze viccesen megfontolt lassú léptekkel közeledve a házhoz.

Nem feszítem túl magam, torna, bicikli, óvatosság.

Az OEP ügyem katasztrofálisan nem halad, azaz egy hajszálnyit lépett ma előre: felvette a körzeti orvos asszisztense a telefont és tájékoztatott az alternatív lehetőségekről.

Kevesen emlékeznek arra az érzésre, amikor kisbabaként először felemelkedtek pici lábaikra, majd elképesztő bátorsággal nekiindultak a nagyvilágnak. Pedig egészen biztosan hatalmas adrenalinbombával jutalmazott a szervezet már ekkor is - ezzel motiválva bennünket arra, hogy még, még és még tovább, nem hagyjuk abba, mert a JÁRÁS az alapvető, a kétlábon járás egy olyan fontos része az emberi létnek, amit persze csak az tud értékelni igazán, aki egyszer elveszíti ezt a képességét.

Én ugyan csak relatíve rövid időre veszítettem el, mégis történelmi pillanatoknak élem meg, ami velem történik mostanában. A balesetet egyfajta újjászületésnek számolva a múlt kedd a talpraállás, a mai nap pedig az elindulás, önállóan, mankó nélkül, mind jelentős mérföldköveknek számítanak.

Ma tehát lerakhattam a másik mankót is, rövid torna után ránehezedés, majd egyik láb, másik mellézárás, majd másik láb mellézárás végül pedig: tessék, jöhet a séta. Egyedül, önállóan. Minden nélkül. Tegnap már éreztem, hogy képes vagyok rá, néhány óvatlan mozdulatnál észrevettem, hogy nem is támaszkodok már a mankóra, aztán egy lépést ki is próbáltam félve, és nem fájt. 3 napja még erős fájdalmat éreztem a teljes ránehezedésnél.

A meghatottság és a boldog sírás ismét fojtogatni kezdett, majd teret is adtam neki, a gyógytornászom pedig velem sírt a maga 8 és fél hónapos terhességével, nem is ment neki nehezen.

Lépések, lépések, lépcső fel és le. A lépcső lefelé még nagyon rosszul megy váltott lépcsővel, de az csak a legvégén fog sikerülni.

Most pedig pihenés, aztán járás. JÁRÁS.

Talán arra az időszakra emlékeztet, amikor elkezdtem futni, lehet, hogy még jól is jön az ott tanult küzdeni akarás, hogy igenis megy ez a teljes szigetkör és hiába érzem úgy már 1 kilométernél, hogy ez teljes képtelenség, csakazértis eljutok 2 kilométerig, majd az 5 kilométerig. Aztán jön az első két szigetkörös futás, hihetetlen, de végigcsinálom és 8 kilométernél jön az eufória, megismételhetetlen egyébként csak az első alkalom hozta ezt az érzést.

Hát most valami ilyesmi ez a biciklizés teljesítmény növelés félbetegen, mert még sajnos annak kell, hogy mondjam magam, katasztrofális, hogy milyen tüneteket produkál a lábam - ez egészségesnek nem mondható. Értem, hogy próbálja magát kikupálni és fejlődik és tudom, hogy a nagy sportteljesítmények is szenvedések árán és szinte már beteges fájdalmak leküzdése által születnek, de én egyszerűen csak járni szeretnék, fájdalom nélkül, ha lehet.

Ma először 21 percet bicikliztem egyfolytában. Felkészültem rá lelkileg az elején, tudtam, hogy végig kell csinálni, súlyos bizonytalanság is vegyült bele. Koradélután is bicikliztem 10 percet, tehát végre megvolt az előírt napi 30 perc, ami ugye 2 hete még teljes képtelenségnek tűnt.

Ez a 21 perc azonban nagyon kemény volt és most nagyon jól érzem magam, hogy végigcsináltam. Úgy lenne az igazi, ha a lábam ma már egyáltalán nem fájna, de hátha megteszi nekem ezt a szívességet most, hogy telepumpáltam friss, oxigéndús vérrel.

Mivel az élet nem habostorta, sőt nem is fenékig tejfel - váltakozó hozzállással viszonyul a lábam a megváltozott helyzethez. Egyfelől próbál felnőni a feladathoz és napról napra építi magát (gondolom) újra és tovább, fejlődik, alakul és meglehetősen sokszor (többször, mint szeretném) váratlanul besokall, fellázad, kínoz engem, vagyis nézzük a jó oldalát: jelzi, hogy elég! Vagy csak jelezne, de nyilván nem hagyom, csak normális mértékig.

Tegnap például valami elképesztően durva gyógytornában részesültem a gyakorlatok felét még egészséges állapotban se tudtam volna rendesen végigcsinálni, ezekben most nincs kímélet. Meg kell erősödni még jobban és egyre jobban. Felemelkedés épphogy nem hídba és onnan lábemelések, alkartámaszok 8féle variációban szintén lábemelésekkel kombinálva, a nemlétező bal fenékizom erősítése vagyis létrehozatala, hát ezek ugye nem kis célok. A jobb lábam is az utolsókat rúgja már nagyon elege van az egészből, nem elég, hogy folyton ő viszi a terhek jelentős részét, pont ugyanúgy meg van tornáztatva, mint a kímélt lábam - úgyhogy megy a cirkusz abban is, a jobb térdem most már mindig kattog, nyikorog, nem tudom mit kéne vele kezdenem, ki kell bírni és kész. Ja igen és ha ez nem lenne elég a jobb kislábujjam, amivel ugye szintén voltak gondok (hagyjuk) tegnap este kb. nemtudom mitől totálisan bedurrant, holott már teljesen gyógyultnak kéne lennie. Igaz, hogy az első ragtapaszmentes zuhanyzásnál egyből ráesett a tusfürdő.

A keddi három órás várakozás is, a boldogsághullám mellett idegileg és lelkileg gyakorlatilag kinyírt egész hétre, alig jutott bármire energiám utána.

Ez az egyik legnagyobb baj egyébként jelenleg a balesettel, - a jövő-menő fájdalmakon kívül - hogy nincs rendesen energiám, legalábbis úgy, ahogy szeretném, nem tudok teljesíteni, ahogy kéne szerintem.

Ez például borzasztó, de ha belegondolok összességében azért nem pihentem valami sokat. Ott volt a Macaron Nap, ott volt a járás mizéria, a héten újrakezdtem járni, mondjuk ez erős mentségnek hangzik, de persze magamban tudom, hogy nem az, na és? Járunk vag ynem járunk, a feladatokat attól még el kell végezni.

Két napja boldog járok a lábamon két mankóval, végre nincs a folyamatos felborulás érzés, egyensúly vette át a helyét.

Fogmosás és fürdés újabb dimenziókban. Tegnap egyszerűen csak élveztem azt, hogy a talpamon állok. És ráhelyezem a súlyom. Gyönyörű, fantasztikus érzés. Érzem a lábam, érzem magam. Érzem az egyensúlyt.

A mai napon pedig tovább folytatódott az élménysorozat, elhagyhattam az egyik mankót, ami azt jelenti, hogy az egyik kezem felszabadult, tudok hozni-vinni tárgyakat 2 és fél hónap után. Elég érdekes érzés.

Az első pohár ital, amit magamnak hoztam be a szobába:

Az első nagyobb séta egyedül.

Ma úgy alakult, hogy két viszonylag közeli helyszínen kellett tárgyalnom és inkább átsétáltam, volt vagy 30 perc és lenyomtam egész szépen. Kétszer azért megálltam pihenni.

Séta az Akvárium klubnál fél mankóval.

Búcsú az egyik mankótól:

Eljött a nagy nap. Nem állítom, hogy nem féltem, nem is aludtam valami jól.

Először gyorsan elintézük a röntgent, majd hosszú, három órás várakozás után egyszercsak behívott az orvos: "Na, Regina?" Ő maga jött ki értem, nem az asszisztense. Leült a gép elé, nézegette a röntgenképemet és azt mondta: "hát akkor el kéne dobni azokat a botokat."

Hihetetlen, amikor az ember pont azt hallja, amire addig gondolni sem mer - ugye lejátszottam minden eshetőséget, de arra az egyre nem számítottam, hogy azt mondják, hogy TELJESEN elkezdhetem terhelni a bal lábamat, és, hogy "egy héten belül illene elhagyni a mankót". Tehát nem 20% és nem 50%-os kezdés szép fokozatosan, hanem azonnal teljesen.

Azért kivett még 3 bentmaradt varrószálat, az azért fájt, le is kellett ragasztani, de semmi nem volt ez ahhoz a boldogsághoz képest, amit éreztem közben. Utána leszálltam szépen a vizsgálóasztalról, és kérdeztem, hogy akár már most is ráállhatok? A válasz az volt, hogy igen. És ekkor jött a nagy pillanat: ráálltam és egyáltalán nem fájt. Sőt. Jó érzés járt át. Kimentem a rendelőből és elkezdtek folyni a könnyeim, olyan boldogságot éreztem, mint még talán soha. Elindultam lassan a folyosón, ráLÉPVE a bal lábamra, biztosan és stabilan elkezdve használni. A sírás nem múlt el csak folytatódott, a csodálkozó tekintetekre reagáltam: "örömömben sírok". Mosolyogva néztek, valahogy átjárta a várakozókat az örömöm. Megkérdezték, hogy meddig nem lehetett ráállni? Mondtam, hogy 2 és fél hónapig.

Utána jött is a gyógytornász, teljesen újfajta tornákat kezdtünk, terheléses mozgások, kis fájdalom, de semmi jelentős. Ma meg holnap még két mankó, utána egy mankó - mához egy hétre nulla mankó. Ha minden jól megy. És persze pihenés, okosan. Nem szabad túlerőltetni.

Úgyhogy járok. Ismét. Két lábbal. Fokozatosan.