Mondhatnánk térjünk vissza rá egy év múlva és akkor majd meglátjuk.
Persze, mondhatnánk ezt, de ha jól belegondolunk magunk sem hisszük el, hogy ez tényleg változni fog.
Soha többé nem lesz úgy, mint korábban a baleset előtt. Nagyon sok dolog meg fog változni. Egyrészt elképzelhető (ezt most nem tudom), hogy valamikor kiveszik a csavarokat a lábamból, emiatt újra sebet ejtenek rajtam, amelyből újra fel kell gyógyulni. Erre most még gondolni sem tudok és nem is akarok, hiszen éppen most jöttem meg, mászok ki rettenetes lassú léptekkel a szakadékból. A lábam nem jó, persze tudok már járni és talán el is tudok jutni közelebbi célpontokig, de több utcányira még mindig nem merészkedem, hiszen nincs ahhoz kedvem, hogy egész nap satuban érezzem a lábam utána.
Ez mondjuk előfordul különösebb séták nélkül is, például minden reggel, amikor kikelek az ágyból egy satuból kell megmozdítani a lábam, ráállok hősiesen, megyek vele, értékelem, hogy nem a járókerettel araszolok, értékelem, hogy tudok vinni a kezemben is ezt azt. Minden reggel értékelem és örülök neki és mivel minden viszonyítás kérdése az az igazság, hogy emiatt szinte minden reggel örülni is tudok az életnek, hogy elmúlt a legrosszabb, elmúlt a rettenet, amikor csigalassúsággal, bizonytalanul, nagy fájdalmakkal, behatárolt lehetőségekkel jártam-keltem a lakásban.
Ez nem fog elmúlni.
Persze, lehet, hogy enyhül.
Talán egyre kevesebbszer jut majd eszembe. Az is lehet, hogy egyszer - néhány hónap múlva - lesz egy olyan reggel, amikor nem a fájdalomra ébredek, amikor nem kell arra figyelnem, hogy alszom, hogy ne fájjon a lábam, amikor úgy kelek ki az ágyból, hogy csak később jut eszembe, hogy ja hát volt egy ilyen balesetem egyszer.
Soha többé nem fogok gondtalanul sétálni bármilyen városban vagy faluban. Soha többé nem fogok több órás kirándulásra menni, amelynek nem látom a végét, ahol próbára tesszük magunkat, a végsőkig használjuk ki az erőnlétünket. Nem, mert nem kockáztatok. Én úgy szerettem utazni, hogy csak úgy megyek és 6-8 órán át sétálok a városban, minél több időt gyalog - ez az, amit többé nem tehetek meg. Le kell ülnöm közben, sokszor. És egy ponton be kell majd fejeznem, hiába mennék még tovább. Korábban, mint szeretném.
Persze, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy ne így legyen. Persze, hogy reménykedem abban, hogy nem így lesz. De nehéz mégis elhinni.
Több, mint 3 hónap után érzem szinte ugyanazt a fájdalmat, nap mint nap, mint a baleset estéjén. Állandóan fáj a lábam, folyamatos fájdalommal élek. Csak az az egy dolog vigasztal, hogy nincs már a mindennapi életet akadályozó szörnyű korlátozottság.
Soha nem fogok maratonra készülni, soha nem fogom magamat túlfeszítve még egy kört futni a szigeten. Talán futhatok nemsokára, de máshogy, mint eddig. Soha nem fogok ejtőernyőzni, soha nem fogok bunjee jumpingolni, nem fogok átmászni kerítésen, nem fogok leugrani magasról bátran. Nem fogok merész kalandokba, nem megyek ész nélkül egész éjszakás partykba. Nem hordok többé nagyon magas sarkú cipőt.
Ez a baleset a teljes szabadságomtól fosztott meg. Egy életre. És tudom, hogy nem használja ki mindenki a szabadságát és a lehetőségeit és tudom, hogy én sem éltem minden lehetőséggel eddig és talán nem is élnék akkor sem, ha a baleset nem történik meg. De mégis elvették tőlem és már nem is élhetek.
És ezt senki nem tudja visszaadni. Soha többé.
