2014. január 24. este 11 óra
Ezen a napon egyszer csak megálljt parancsolt az élet.
A futár 12 órája dolgozott állítólag, amikor a zöld lámpás zebrára rákanyarodott Suzikijával. Fékezni már nem tudott időben. Egyenesen nekem jött. Fényszórók jelentek meg, majd hirtelen, szinte bocsánatkérő fékezés követte a fényeket. De nem volt elég idő, nem volt elég távolság. A következő pillanatban puhán a földre zuhantam, olyan érzés volt, mintha egy paplanra estem volna, éreztem, hogy nem lett nagyon komoly bajom, nem fáj a fejem, se a hátam. A bal lábam azonban nagyon fájt és szinte azonnal tudtam, hogy súlyos a sérülés. Sokkos állapot, jöttek segíteni, majd jött a mentők és a rendőrség. Honvéd kórház sürgősségi osztály, röntgen, CT, ultrahang. Először azt mondják: megúsztam nincs semmi bajom. De nem tudok járni, rossz a közérzetem. Na jó, ismételt térd CT, orvossal ekkor már nem beszélek, csak egyenesen visznek gipszelni. A gipszelő fiú piros szemekkel (hajnali fél5) előveszi a készletet, felhúzza a lábam, óriási fekete gumicsíkot tesz a combom felső részétől a lábfejemig. EZ meg mi lesz? Hát sajnos ez az egyik legnagyobb gipsz, amit erre a típusú sérülésre adunk. Teszik fel a gipszet, elviselhetetlenül rossz, érzem, ahogy béklyóként nehezedik rám, és ahogy a gézcsíkokra száradó gipsz fokozatosan teríti be a lábam úgy foszlanak szét a közeli jövőre tervezett álmaim. Vissza a folyosóra, be a sürgősségi megőrzőbe, bent maradok megfigyelésre, EKG, vérnyomásmérő. Elhúzzák a függönyt, vége mindennek, a telefonom 60%-on, beosztom reggelig.
Másnap reggel átvisznek a tramutaológiára, eldöntötték, hogy megműtenek még az este folyamán, addig se víz se étel, na nem mintha bármit is tudnék enni. Poszttrauma. A sokkos állapot szinte még tart. Az egész bal lábam gipszben, megbénítva, elesve, lenyomva, meggyötörve. Talán még soha nem szenvedtem ennyit, mint ezen az első éjszakán.
Persze ezt csak hittem. Jött a műtét éjszakája. Senki nem hitte a kórteremben, hogy aznap még tényleg megműtenek, hiszen lassan már este 8 volt. Aztán mégis jöttek értem és vittek a műtőbe. Végig tudatomnál voltam, gerincérzéstelenítést kaptam.
A pokol valójában akkor kezdődött, amikor felébredtem először a műtét után. Lebetonozott lábakkal és mégis intenzív fájdalommal. Egyik lábamat se bírtam a mozdítani csak a csontig hatoló pokoli fájdalmat éreztem a térdemben. Az egész éjszaka kínszenvedés volt. Furcsa nyugtalanság, lelki és testi fájdalom. Minden ízemben meggyötört a baleset. Ez most úgy jött ki, hogy nagyon sokmindentől megfosztott. A rám váró sok fájdalom, az ezután következő, hosszú hetekig tartó mozgásképtelenség és a sok terv, ami romba dőlt, de legalábbis hosszan eltolódni kényszerült.
