Az ügyet vezető nyomozó úr egyik alkalommal mondott egy olyat, érezhetően minden rossz szándék nélkül, hogy: "volt olyan eset, hogy a sértett vérszemet kapott", majd így folytatta: "és azt remélte, hogy ebből majd jól meggazdagszik".
Nem igazán sértődtem meg, hiszen tudtam, hogy nem rám érti, de mégis elgondolkodtam. Miért is esik ez nekem olyan rosszul?
"Vérszemet kapott."
Ízlelgettem a mondatot egész nap.
Hogyan is tudnánk érzékeltetni mi sértettek, akiket önhibánkon kívül bántottak, elütöttek, megsérültünk, hogy azon túl, hogy mindez érzelmileg mit jelent aktuálisan, pontosan min megyünk, min mentünk keresztül?
Vajon a nyomozó urat belekényszeríthetnénk-e egyfajta szimulátorba, ahol mondjuk két és fél hónapon keresztül kell araszolnia egy járókerettel, kínszenvedés lenne minden egyes mosdóba menetel, fájdalommal kelne és feküdne és kiszolgáltatottá válna teljesen, csak úgy tudna boldogulni, ha ellátja őt valaki. Vagy mondjuk ne is bántsuk a nyomozó urat, inkább csak nézze ezt végig közelről egy hozzátartozója esetében, mondjuk a lányát, vagy az anyját, ahogy ezt átéli. Vajon ki merné-e ejteni a száján egy ilyen időszak után azt a kifejezést, hogy "vérszemet kapott". Előfordulhat-e ebben a kontextusban bármilyen túlzás, amire az ember képes.
Mert én azt gondolom, hogy nem.
Az ember, ez a felbecsülhetetlen, felfoghatatlan lény, aki sérülékeny persze, van egy sorsa, van egy útja, vannak viszonyai - egyszer csak megsérül, egy másik ember gondatlansága, figyelmetlensége, fáradtsága miatt.
Félre ne értsenek, valahol sajnálom az illetőt, aki elütött az autójával aznap este. Sajnálom, hogy olyan élethelyzetben van, hogy 12 órán kell dolgoznia és még ha érzi is, hogy fáradt nem engedheti meg magának, hogy hazamenjen, sajnálom, hogy nem tudott elsajátítani olyan szintű önvizsgálatot, önreflexiót, hogy érzékelje azt, hogy ez akár veszélyes is lehet és nem játék, vagy ha ezt érzékelte is, ne akarjon veszélyesen - mások számára is veszélyesen élni.
Azt kell, hogy mondjam, hogy velem is előfordulhatott volna. Persze nem azért, mert fáradt vagyok, én abbahagytam volna a vezetést és lesz, ami lesz hazamegyek, hanem mondjuk azért, mert figyelmetlen vagyok, vagy mert nincs még akkora rutinom a vezetésben. Simán elüthettem volna én is egy embert. Ez sajnos valahol ugyanolyan pech, mint áldozatnak, sértettnek lenni.
De nem ütöttem el senkit, fordítva történt.
Ha most kapnék egy olyan minden realitástól elrugaszkodott lehetőséget, hogy adnak nekem mondjuk 100 millió forintot vagy visszafordíthatnám az időt és nem törik el a lábam, akkor ezt az utóbbit választanám. Egyszerűen - hiszik vagy nem, nincs az a pénz, ami felér azzal, hogy ne okozzanak nekem egy testi sérülést, hogy egészséges maradjak. Én mindig is vigyáztam az egészségemre. Sportoltam, futottam, egészségesen igyekeztem táplálkozni, nem dohányzom és nem is iszom sok alkoholt. Nem vagyok megszállott, nem vagyok szélsőséges, de szeretek jól lenni és fontos nekem, hogy jól legyek. Fontos nekem, méghozzá nagyon (mint megtudtam az átlagnál jobban), hogy egészséges legyek.
Tisztelt bíróság, tisztelt nyomozó úr, tisztelt mindenki - tudom, hogy sokan nem csinálnak ilyen nagy ügyet ezekből, otthon gyógyulgatnak, ellátják őket, aztán kikelnek az ágyból és sántikálnak tovább félig-meddig (de inkább csak félig) folytatva addigi életüket. Ők már kevesebbet tudnak ezután, nem járnak már focizni, nem tudnak bármit megtenni a gyerek kedvéért, nem tudnak akármilyen munkát elvállalni. Pech, "hát igen a kéz, láb, csipő stb. törés óta nem vagyok a régi..."
Tudják, az is elképzelhető, hogy vannak úgy emberek, hogy mondjuk nem rendelkeznek olyan háttérrel, mint mások. A szüleik kevésbé tudnak róluk gondoskodni, mondjuk mert idősek, mert elesettek ők is, vagy akár mert már nem élnek. Talán éppen nincs mellettük olyan ember sem, akitől elvárható lenne, hogy minden nap megfürdesse őket és ételt készítsen nekik naponta háromszor. Persze, nem magamról beszélek. Nekem nagyon sok segítségem volt. De akár az is lehetett volna, hogy nincs.
Tudják, vannak olyan emberek, akik nem rendelkeznek több százezer forint tartalékkal felkészülve a legrosszabbra. Ha történik egy ilyen baleset, akkor ugyanis kiesik az ember a munkából, és nehezebben tud pénzt keresni az ágyban, fájdalmak között úgy, hogy lépni se tud szinte vagy csak nagyon nehezen. Ugyanis, nem tudom tudták-e, de a társadalombiztosítási rendszerünk olyan, hogy 3 vagy akár 5 hónap késéssel fizeti ki az amúgy kőkemény határidőkre járulékként bezsebelt társadalombiztosítási összeget, azaz a táppénzt.
Szeretném mostantól, ha ennek tudatában fizetnék a járulékot, mind munkavállalóként, mind munkáltatóként (és javaslom nézzenek utána már holnap, hogy ez pontosan havonta mekkora összeg), hogy NEM fognak akkor hozzájutni, amikor szükségük lesz rá. Nem mondok olyat, hogy jobban teszik, ha a párnájuk alá teszik, mert akkor legalább ki fogják tudni fizetni a tisztességes magán gyógytornászt, ami ugye létfontosságú a felépülés szempontjából, akkor ki fogják tudni fizetni az ételfutárt, ha időnként önállóan is szeretnének dönteni az ebédjükről, ki fogják tudni fizetni a fájdalomcsillapítókat, az egészségügyi eszközöket és a műtétjüket végző orvost, illetve a sok taxit vagy benzinköltséget, mert tömegközlekedni vagy vezetni hónapokig nem fognak tudni.
Ha a párnájuk alatt van a pénz, akkor be tudják fizetni a rezsit, és tudnak továbbra is ételt venni. Persze ezzel nem azt mondom, semmiképpen sem, hogy ne fizessenek járulékot. Csak úgy, tájékoztatásul. Ugyanis pénzt az államtól csak hónapok múlva látnak.
Ha éppen nincs pénze a párnája alatt vagy a bankban, és mondjuk van egy nagyobb hitele, vagy egy lakása, amit fenn kell tartania, netán vannak gyerekei, akiket el kell látnia, akkor előfordulhat, hogy amellett, hogy ágyban fekszik tehetetlenül és mozgásképtelenül, amellett az élete pillanatok alatt összeomlik vagy lecsúszik egy visszafordíthatatlan állapotba, ugyanis a bankok nem fogják az OEP és rendőrség átfutási idejéhez szabni az ő türelmi idejüket, és az áram és egyéb szolgáltatók sem fogják azt kérdezni, hogy maga éppen tud-e dolgozni vagy sem.
Senkit nem fog érdekelni semmi. Mert ez egy ilyen rendszer.
Baj pedig történhet bármikor, és nemcsak másokkal.
Hölgyeim és uraim, tisztelt bíróság, Önöknek mennyit ér meg 3-4 hónapnyi aktív testi szenvedés és fizikai tehetetlenség? 3 vagy 4 milliót, 10 milliót, 100 milliót? Mennyiért adnák oda az emberi méltóságukat, a lelki békéjüket, a fizikai épségüket?
Óvatosan a válasszal, mert a végén még azt mondja valaki: "vérszemet kaptak".
