Ledobtam pár kilót magamról, nem mintha eddig kövér lettem volna, hála a balesetnek meghízni nem nagyon volt lehetőségem az elmúlt fél évben.

A lényeg tehát, hogy ugye 5 hete én már nekivágtam a Margitsziget újra meghódításának, de akkor nem kerültem ki győztesen, viszonylag szánalmas, leginkább egy sánta teknősbékához hasonló stílusban döcögtem 100-150 métert, persze az is nagy lépés volt az emberiségnek, azaz nekem, mindenesetre legbelül azért éreztem, hogy nem jött el még az én időm.

Vasárnap viszont mindez megváltozott, és az utóbbi időben összehozott egész jól érezhető izomszerkezetemnek köszönhetően kirobbanó energiát éreztem magamban és elég erős mozgáshiány tört rám - úgyhogy kibicikliztem a szigetre ismét, előtte szépen vittem magammal egy térdvédőt, ami még 10 évvel ezelőtti időszakomból maradt meg - na most ez arra jó, hogy valamennyire rögzíti a térdet. Úgy érzem talán pont ez hiányzott, ugyanis ez úgy stabilizált mindent, hogy egyre jobban ment a kocogás, és a vége felé akár futásnak is lehetett nevezni. Összesen 2,07 km-t tettem meg, ami ugye majdnem egy fél szigetkör. 

Azt hiszem nem kell ecsetelnem milyen jól éreztem magam, hogy végre a balkonomról nem csak, mint elérhetetlen célt bámulok a sziget felé, hanem az bizony most már az én terepem is ismét. 

Ma is kimentem, nem állítom, hogy ó, de csodás még jobban ment, szóval ez nem volt, viszont ismét futottam 2,2 km-t (fél szigetkört), ismét nagyjából jól ment, utána még kicsit tornáztam majd hazatekertem.

A térdvédő egyébként arra is jó, hogy kevésbé néznek hülyének, amiért 10.5 idővel - szóval relatíve lassan - futom a kilométereket, ami ugye normális esetben kb. 6.20 (nekem), a vékony és/vagy edzett mázlistáknak pedig 6 alatt van jóval. Addig is a szánakozó tekinteteket (nem baj) óvatos kikerülés követi, én pedig haladok a saját tempómban.

A múlt héten voltam ismét manuálterápián, eléggé lehangolóan ment valamennyi torna, pedig viszonylag nagy arccal, jó edzettségem biztos tudatában mentem oda, hát nem. Ismét a lecke: nem a kellemesen pezsdítő, sportgyakorlatokat kell végezni, hanem a fárasztó, fájdalmas, kihívást jelentő tornákat. Attól lehet ugyanis fejlődni.

Na, szóval legközelebb lenyomom azt a szigetkört talán, lesz vagy 1 óra.

Kicsit furcsa érzés volt, hogy tegnap egyből vissza is kaptam a mankóimat, amit kölcsönadtam és sétáltam haza velük, a házban lakók aggódó tekintettel néztek rám. Mindenkit megnyugtattam, hogy nincs baj, ezt most csak kölcsönadtam. 

Mivel szintén a házban előfordult, hogy egy teljes napig rossz volt a lift, sikerült háromszor le és fölmennem 5 emeletet, nem panaszkodhattam, teljesen jól ment. További fejlemény és esemény, hogy a rendszeressé váló csütörtök esti jógán szinte kivégeztem magam, olyan intenzív szint és határátlépések zajlottak közben, hogy a végére már szinte pánikba estem önmagam határainak feszegetéseitől, például gyertya pózban úgy sikerült megnyitni(?) a torokcsakrát, de ahogy én megéltem szétnyomni a torkomat és a nyakamat, hogy ilyen pszichés fulladás jött rám, de aztán elmúlt szerencsére a relaxáció alatt. 

Ma egyébként először egyedül hoztam fel és vittem vissza az amúgy könnyűnek nem mondható, egy szóval nehéz biciklimet és bicajoztam el a Kazinczy utcai piacra, kétszer 4,5 kilométer volt, azaz 9 kilométer. 

A futás viszont nem nagyon akar menni, maximum 5 perceket tudok futni egy helyben, de az is már nagyon rossz egy idő után, úgy érzem hiányoznak a futáshoz szükséges izmaim, azt hiszem erre direktbe fel kéne fogadni mégiscsak egy edzőt. 

Ami viszont az egyetlen még befejezetlen ügyet illeti, SEMMI, de semmi fejlemény nincsen. Hétfőn (azaz holnap) lesz 5 hónapja, hogy történt a baleset, és egy teljesen egyszerű rendőrségi ügyet nem képesek lezárni. Azt hiszem elkezdek itt is pszichopata üzemmódba kapcsolni (ahogy az OEP esetében sikerre vittem a sztorit végül) és akkor talán történik valami.

Lassan összeáll eddig legnagyobb sikerű posztom (Mielőtt elütnek) folytatása a Miután elütöttek, de még nincs teljesen készen, hiszen nem lehet még teljes valamennyi tapasztalattal. Kérdés, hogy mikor lehet valaha is teljes, hiszen mindig lesz most már valami olyan túlzás, amit megérzek, ami majd megrenget.

Mostanában például nem tudom a véletlen számlájára írni és ezt is a baleset következményének tekintem, hogy kissé le van gyengülve az immunrendszerem. Valahol érthető, mert folyamatosan a térdem gyógyulását intézi, arra összpontosít a szervezet 5. hónapja intenzíven. A herpeszvírustól a szemgyulladásig előfordul - nem túl gyakran természetesen - időnként apró kellemetlenség, de mindegyik esetében az immunrendszer általános gyengeségéről van szó (pl. a szememnél a patikus szerint nem is gyulladás van, hanem egy ér pattanhatott inkább el, nem vészes, de erősítőt kell szednem).

Beköszöntött a kánikula, illetve szerencsére lezajlottak a komolyabb gasztronómiai fesztiválok, mi tagadás kicsit elszaladt velem a ló zabálás terén, pedig hát itt a nyár, most nem nagyon kéne enni. Tegnap délutántól így is teszek, immár 24 órája tart a diétám, a lényeg, hogy legalább 7 napot kibírjak, utána meglátjuk. Az se baj, hogy ha nyárra könnyítek egy kicsit a térdemre nehezedő terheken, úgy értem fogyok valamennyit. 

Az izomerőm viszont jelentősen javul, a szobabicikli rendkívül hatásos, a helyben futást is már sikerült 10 percre növelnem, kivéve tegnap, amikor majd kiszakadt a lábam az ötödik percnél, de utána pótoltam még fél órás térdtornával, súlyzózással, úgyhogy a helyben futást afféle luxusként fogom fel, nagyon élvezem és tart, ameddig tart.

Kicsit morbid, vagy pont érdekes tréfája az életnek, hogy akitől kaptam a szobabiciklit, most odaadom neki a két mankómat, mert lesz egy porckorong műtétje a hónapban és pár hétig mankóznia kell. De szerencsére legalább nem baleset érte. 

Ma reggel viszont volt egy kudarcélmény, a trolibuszt próbáltam elérni és hát egy minimálisat kellett volna futni, de nem ment annyi sem, megpróbáltam, de rizikósnak éreztem. A troli persze nem várt meg, hiszen kívülről már nem látszik semmi, esetleg ha hirtelen erőteljes sántítást mímelnék, na ott még nem tartok.

Most a július végi fesztivál időszakra edzek, hogy addigra már ne legyenek nagyon fizikai korlátaim, mászkálás és táncolás terén se. 

Ma például először gyalog jöttem haza végig a Pozsonyi úton. Múlt héten először viseltem magas sarkú cipőt (nagyon jól ment), hétvégén először viseltem szandált, és először hagytam el Budapestet. Úgy értem a baleset óta.

30 perc intenzív szobabiciklizés után szinte egy szigetkör futáson képzeltem magam, milyen hasznos is tud lenni az élénk fantázia. Menet közben arra gondoltam, hogy a gyógytorna részeként szerepeltetett "joggolást" miért is ne nyújthatnám ki mondjuk intenzív helyben futásra. A zene a segítségemre volt, alaposan behúzott - szinte észre se vettem, hogy szinte tényleg futok, ugrálok egyre bátrabban mindkét lábamon. A fáradtság első jeleire megnéztem az időt, még csak 3 perc telt el, úgyhogy muszáj volt kitolni legalább 5 percre. 

Ismét egy új felfedezésnek tartottam, hogy itt lehet tágítani a határokat elég jól, szabályozhatóan és fokozatosan, amelynek eredménye az lesz, hogy egészen 30 percig fogom kitolni szép lassan a helyben futást és, amikor már lesz elég energiám kimegyek a szigetre és teret is adok éles helyzetben.

Jelenleg eléggé komikus, amit műveltem a szigeten, kétszer már kint voltam és teknősbékaszerű lépkedéses kocogással haladtam előre, nyilván nem is teljes egyensúlyban, miközben jobbról, balról kerülgettek a divatos Nike shortos és futócipős régi és újdonsült hobbifutók.  

Ezután pedig szembenéztem a tényekkel. Letérdeltem a tükör elé, fogtam egy fényképezőgépet és megvizsgáltam alaposan, hogy pontosan mennyire tudok ráülni a sarkamra.

Nem olyan vészes a helyzet, mint gondoltam - eddig ugyanis fogalmam sem volt, csak érzésre ítéltem meg - szóval hiányzik 10-15 cm még, de talán ez is alakítható. Előtte azonban jól be kell melegíteni.

Viszont az egy kicsit elkeserített, hogy jól befotóztam minden szögből mindkét combomat és hát azért még jól látható a bal combomon az izomhiány. Ezt fogalmam sincs, hogy lehetne intenzívebben visszapótolni.

2 hónapja járok ismét, tehát majdnem ugyanannyi idő eltelt - egy hét híján - mint amennyit ránehezedés nélkül töltöttem.  Nem türelmetlenkedem, mert mindent megteszek annak érdekében, hogy fejlődjek. 

Május 23-án volt 4 hónapja, hogy történt a baleset. Azóta nem sikerült a rendőrségnek lezárni a nyomozást, mondjuk csak február közepén rendelték el. Március 24-én kihallgattak sértettként, sőt azóta beszéltem velük és már a gyanúsítottat is meghallgatták. És onnantól kezdve csend van, elérni - mily meglepő - nem lehet őket. 

Nem kívánok ahhoz a szintű agresszióhoz folyamodni, amit az OEP esetében tettem (sikerrel), de ha ez így folytatódik, akkor kénytelen leszek, bár sejtem, hogy nem mindig vezet célra.

Ami az aktuális egészségi állapotomat illeti, tegnap 1 órás masszázs dobott rajtam ismét nagyot, bár a hajlítási nehézségeken nem sikerült úrrá lenni, ez csak folyamatos gyakorlással lesz megoldható. Utána még egy órát aludtam is, ami állítólag megsokszorozza a masszázs hatását. Sajnos a lábam folyamatosan fáj, de persze mi ez ahhoz képest, amit átéltem korábban, úgyhogy amíg járni tudok én már nem nyavalygok többé. 

Illetve legfőképpen térdhajlítás. Hát ez gyenge pont még, a jelenleginél sokkal jobban rá kell fókuszálnom. Az elmúlt három napban nem végeztem teljes értékű tornát, de előtte igen, illetve hát a szobabiciklizés továbbra sem maradt el, csak tegnap. Ezeket nagyon szigorúan kezelem, ma tehát 1 óra 40 percet tornáztam, keményen végigcsináltam az összes térdgyakorlatot, valamint 20 perc bicikli, 10 perc majdnem ugrálós bemelegítés és aztán jött a többi. A végén pedig néhány jógagyakorlatot csináltam, illetve hát megpróbáltam így bemelegedve jobban rámenni a térdhajlításra, úgy értem sarokra ülésre, de nem értem el túl nagy sikert. Őszintén szólva mérni se nagyon tudom, a módszereim nem jók, érzésre megyek, valahogy máshogy kéne. 

Az az igazság, hogy szeretnék ismét a sarkamra tudni ülni, úgyhogy nem fogom annyiban hagyni. Lehet, hogy ismét elmegyek gyógytornászhoz, hogy fókuszáljunk ezekre. Muszáj lesz ezeket a kérdéseket komolyabban venni, mert kicsit belazultam ilyen téren. 

Egyébként egyre többet mászkálok, szinte már limit nélkül, mondjuk ez túlzás, de voltam a héten több olyan rendezvényen, ahol gyakorlatilag összeadva több órát töltöttem állva. Utána kis pihenéssel tudtam regenerálódni és folytatni a napot, nem jött szerencsére a végleges kimerülés. 

Tegnap viszont sajnos volt egy erőteljes rossz élményem az egyik zebrán, úgy mentem át, hogy közben jött egy autó cseppet sem lassítva, hiszen kiszámította, hogy bőven átér utánam, ettől viszont én megijedtem és szinte pánikba estem, tudtam, hogy én meg elszaladni nem fogok tudni. Utána nagyon hevesen vert a szívem és majdnem sírtam. Hát igen, valószínűleg ez még a poszttrauma hatása, és természetesen ezzel is kéne kezdeni valamit, mondjuk túlzottan beleélni, belehergelni se szeretném magam.

Az autók, a buszok, a trolik és a villamosok, de még a vonatok sem - nem vigyáznak rád. Senki nem vigyáz rád. Csak te vigyázhatsz magadra. 

Ijesztő és döbbenetes, milyen vakmerően fordulnak rá az autók a zebrákra, hogyan számolják ki hajszálpontosan, amikor még átférnek előtted, vagy már mehetnek mögötted, ha éppen zebrán haladsz át. Életveszélyesek a "mindenkinek zöld" zebrák is, főleg, ha nem ismerik a helyszínt. Ő nem lesz előzékeny, erre nem lehet építeni. Persze, tudom, vannak mégis, akik előzékenyek, de ez nem jellemző. Inkább építs arra, hogy nem előzékeny senki, nem enged előre, nem enged el, menni akar és menni is fog, főleg, ha neki is zöld. 

Tévhit: nem csak akkor kell körülnézned, amikor lelépsz a zebrára, folyamatosan nézned kell, hogy jönnek-e oldalról, mert lehet, jön és nem figyel és későn vesz észre. Nézz hátra, nézd az utat, ahonnan jöhetnek, pont úgy, ahogy az autóban is tennéd, 4-5 helyről várd a változást, minden irányból fel kell készülnöd, hogy jön valami, ami nem számít rád, aki nincs felkészülve rád, az egy másik kérdés, hogy éppen fáradt, vagy nem figyelt. Ezt lehet, hogy a rendőrség majd a te javadra írja, valamint azt is, hogy te nem voltál hibás. Lehet, hogy le lesz írva és talán el is ismeri, hogy ő volt a hibás. De ettől neked nem lesz jobb, nem kapod vissza azt, amit elveszítesz egy esetleges baleset következtében.

Amikor néhány éve háromszor ellopták egy nyár alatt a táskámat, akkor eldöntöttem soha nem bízom semmi ilyen szituációban, nem hagyom ott sehol őrizetlenül a cuccaimat - azóta az ölemben van a táskám, bárhol vagyok. 

Hát így kell tenni a közlekedésben is, nem bízhatsz senkiben, vigyáznod kell magadra. Nézz körül alaposan és készülj fel mindenre, de tényleg mindenre. Gyalogosként ez az egyetlen, amit tehetsz, hogy odafigyelsz, nem vagy óvatlan, az autós helyett is gondolkodsz, az autós helyett is figyelsz.

Mindig legyenek nálad iratok és mobiltelefon. Amikor elütött az autó a legjobb dolog az volt, hogy rögtön - még fekve - tudtam telefonálni. Iratok azonban nem voltak nálam. Aztán a rendőr elmondta és igaza volt, hogy ha esetleg elveszítem az eszméletem elég nagy bajban lettek volna, hogy akkor én most ki vagyok. Ebbe még belegondolni is szörnyű. Hál istennek magamnál voltam és nem is lett komolyabb bajom. 

Azóta viszont körülnézek, duplán, triplán - és ha visszaforgathatnám az időt, azon az estén a zebrán folyamatosan figyeltem volna oldalra, hátra is, hogy amikor bekanyarodik az autó és figyelmetlenül ráfordul a zebrára én már lássam őt és elfussak előle időben. Ahogy azt annak idején a dzsungelben tanultuk. De hát elkényelmesedtünk, figyelmetlenné váltunk. A figyelmetlenség életképtelenség.

És ahogy az élet más területén, itt sem számít, hogy neked volt, vagy nem neked volt igazad. Ő volt az erősebb. Az más kérdés, hogy a civilizáció intézményrendszere szerint nem szabad felelőtlen embereket erősebb helyzetbe engedni, valahogy elveszítettük a tudatosságot: egy autóban ülök, ami sokkal erősebb, odafigyelek a gyalogosra és nem az átmeneti, mesterséges fölényemben tapicskolok. Ezt kéne valahogy megértenie mindkét oldalnak.

Ha most éppen nem fájna megint a lábam és nem lennék halálosan fáradt délután 4 órakor talán tudnék örülni teljes szívemből, mindenesetre valóban igazán nagy dolog történt hétfőn: ismét kimentem a Margitszigetre 4 hónap után. Biciklivel mentem és jól ment, aztán pedig 100-150 métert "totyogva" kocogtam. Kicsit idétlenül nézhettem ki, de a azért én máshogy éltem meg, jó volt. Közben rájöttem, hogy jobb lesz akkor menni, amikor nincsenek ennyire sokan, mert azért eléggé hülyének nézik az embert, alig mertem a normális futópályára lépni a többiek, az egészségesek közé. Egy idő után azonban felvettem egy tempót még ha lassú is volt és hát emelgettem a lábaimat, futásnak nem nevezném, de nagyon enyhe kocogásnak már talán lehet. Féltem, bevallom, nem akartam magam túlerőltetni, mert még vissza is kellett jönnöm biciklivel. A bicikliző combizmaimat viszont csúcsra fejlesztettem az biztos, mert konkrétan alig éreztem, hogy egyáltalán biciklizek, annyira jól ment. 

Tegnap pedig folytattam a sokkal keményebb edzést, 40 perc szobabicikli bevezetés, aztán 25 perc nem kímélő guggolások, kitörés kezdeményezések, még itt is kicsit óvatos vagyok, de ez is egyre jobban megy. A növekvő izomerőmre és látványos erősödésemre viszont nagyon büszke vagyok, főleg ha belegondolok, hogy 2-3 hónapja mennyire le voltam gyengülve a sok fekvéstől.

Folyamatosan erőt kell merítenem, nehéz mindig valamiből

Ma azonban olyan fordulat állt be az ügyeimben, amelyet nem is reméltem, hogy egyszer bekövetkezik: hétfőn írtam egy elég vad és felháborodott levelet, cserébe a mai napon megérkezett az OEP-től a 2,5 hónapra vonatkozó baleseti táppénzem, úgyhogy anyagilag valamennyire egyenesbe kerültem.

Ma először ismét egészséges tornát próbáltam végigcsinálni, a híres - és évek óta használt DVD-met vettem elő, és nagyon jól ment, izomerővel szerintem eléggé jól állok. Az elején az ugrálós és kitöréses gyakorlatokat kicsit érdekesen csináltam, főleg az ollózva ugrálást, kb., mint egy teknősbéka, de nem baj, majd talán jobb lesz. Szobabicikli előtte 20 perc, tegnap 30 perc, előtte 40 perc. Muszáj a 40 perc, csak tegnap idő hiányában voltam estefelé. 

Tegnap az utolsó kontroll örömére végigolvastam néhány korábbi posztomat és hát döbbenten vettem tudomásul, hogy ugyan dicsekszem jobbra balra, hogy minden nap 20-30 percet szobabiciklizem (és persze ez igaz is), de ez konkrétan már április 5-én is így volt, azaz több, mint egy hónapja. Szóval, hol van itt a fejlődés? 

Tényleg minden nap tornázom és gyakorlatilag a biciklizést bemelegítésnek szánom, na de ez így azért nincs rendben, ugye. Szóval tegnap megemeltem 40 percre, amiből 10 perc kemény, lihegős, kiizzadós, megerőltető fázis - ilyen még úgysem volt, szóval talán már egészséges szemmel nézve is értékelhető testmozgás. 

Most viszont sajnos rettenetes megfázás lett úrrá rajtam, így pedig viszonylag nehéz sportolni, mindez természetesen nem tántoríthat el, hiszen a lábam fontosabb nekem, minthogy most tüsszentgetek-e éppen vagy sem. A járásom egyébként úgy érzem kipihent állapotban gyakorlatilag a kifogástalan szinthez közelít.

Ma annyi történt, hogy felhívtam az OEP-et 2 külön számon is, és nem vette fel senki, előtte halálos nyugalomban végighallgattam egy automata tízperces eligazítóját, amelynek értelme nem volt, továbbá semmilyen kiút belőle.

Úgyhogy továbbra is nulla forint érkezett az OEP-től táppénz gyanánt. Február 1 óta ez szép teljesítmény azt kell, hogy mondjam.