Amikor a kórházból kijöttem állítólag rajta volt a zárójelentésemen, hogy azonnal le kell jelentkeznem a háziorvosnál, amennyiben a betegségem alatt szeretnék "táppénzhez" (ez is milyen szó..) jutni. Természetesen semmi ilyesmi nem volt a zárójelentésemen, ezen kívül nem mondta senki a kórházban ezt. Tudom, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít annak betartása alól, de a megfelelő tájékoztatás mégiscsak szükséges, ez mindenkinek az érdeke. Bevallom akkor nem az foglalkoztatott a leginkább, hogy mikor kapok majd táppénzt, hanem az, hogy melyik fájdalomcsillapítót vegyem majd be este, hogy éjszaka ne ébredjek fel hatszor a legkülönbözőbb típusú fájdalmakra, valamint, hogy milyen mértékben szükséges átalakítani a lakásomat, ahhoz, hogy járókerettel és két mankóval is elboldoguljak benne. Talán még a baleseti sokkra is fogható az, hogy nem voltam teljesen észnél aznap, amikor kijöttem a kórházból és nem egyből a gyakorlati teendőket kezdtem el hideg fejjel intézni.
Február vége felé - a zárójelentésemet nézegetve láttam meg, hogy van egy bizonyos thrombocyta szám, amit időnként ellenőriztetni kell a háziorvossal, ez a trombózis veszéllyel függ össze - ezt realizálva mentem el végül, hogy nézzék meg.
A háziorvosnál minden kiderült: szörnyülködve mondták, hogy úristen nem jelentkeztem le a kórházból való kijövetel után ezt mégis, hogy képzeltem netán arra gondolok, hogy ők onnan kaptak bármilyen tájékoztatást? Hát valóban ennél abszurdabb dolgot nehéz elképzelni, nem? Még, hogy egy kórház egészségügyi rendszere össze legyen kötve a háziorvos egészségügyi rendszerével és amikor valakin egy viszonylag súlyos térdműtétet végeznek, akkor feltételezzék, hogy nem megy be másnap dolgozni, továbbá mindennek ügyintézését ne az ő nyakába varrják (úgy, hogy nem is világosítják fel ennek módjáról).
Szóval természetesen ők a betegállományról semmit nem tudtak, így nem kaphatok táppénzt, utólag ezt nem is állíthatják ki - hiába a zárójelentés, azt a háziorvos nem döntheti el, hogy annak alapján kiírhat-e, szóval el kell menni az orvos bizottsághoz, akik majd ezt eldöntik. Kiállítottak azonnal egy beutalót, amellyel sürgősen el kell menni a Thököly útra a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalba, előtte persze hívjam fel őket, kérjek időpontot. Nagyon fontos, hogy vinnem kell az OEP határozatot és a baleseti jegyzőkönyvet, ezután fognak tudni tehát táppénzre venni.
Tekintve, hogy van egy rendes munkahelyem, a HR-es időben beküldte a kórházi igazolásomat az OEPbe, ezenkívül a szükséges igazolásokat és jegyzőkönyvet is, a határozat azonban a mai napig, azaz közel három hónap után sem érkezett meg.
A Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal központi telefonját soha, senki nem veszi fel. Tényleg, próbálják ki.
Előtte nagy összegű fogadás javasolt. Körülbelül 100szor próbáltam.
Előre lefoglalt időpont nélkül (úristen!) viszont nem mentem oda, hiszen nagyon nehezen tudtam megoldani, hogy eljussak bárhová. Közben persze vártam a határozatot is, tehát úgy gondoltam felesleges is addig odamenni.
Aztán április elején fény gyúlt az éjszakában. A háziorvost ismét felhívtam, ahol tájékoztattak, hogy dehát ehez még nem kell a határozat, csak menjek már el és minden reggel 8-tól ott vannak, csak oda kell menni. A teljes félretájékoztatás után egy újabb támpont, közel két hónap után.
A Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal egy olyan hely, amelynek létezése teljesen érthetetlen. Itt azért vannak az emberek alkalmazva, hogy felülvizsgálják azt, hogy te tényleg beteg vagy-e. Persze nem vizsgálnak meg, még csak rád se néznek. Mindegy is, hogy ott vagy-e, de személyesen kell menned. A papírjaidat nézik csak és lezárt borítékot adnak a kezedbe, szóval tulajdonképpen egy olcsóbb kézbesítési mód szerepét töltöd be. Biztonsági őr fogad a bejáratnál, hátratessékel az ügyfélszolgálati irodába, ami gyakorlatilag egy irattárnak felel meg, itt veszik el a papírjaidat. Nagy sóhajtás, forgatja a papírokat elégedetlenül: "hát erre nincs ráírva semmi, hogy mit akar".
Tulajdonképpen ezen a ponton veszítettem el először a türelmemet több, mint két hónap után. Mi az, hogy mit akarok? Mi az, hogy bárki is mit akar? Egyrészt milyen stílus ez, másrészt nem AKAROK semmit: elütött egy kibaszott autó önhibámon kívül, mérhetetlen szenvedéseken mentem keresztül, teljesen kilátástalan volt hetekig, hogy mi lesz velem, a rendőrségi ügy is nevetségesen lassan "halad" előre, velem így senki ne beszéljen ezek után. És ezt nyugodtan kalkulálja be az ügyfélszolgálatos mindenki esetében, így nem beszélünk azokkal az emberekkel, akikről fogalma sincs, hogy miért vannak itt, hogy jutottak ide. Értem én, hogy a táppénzcsalókra van alapozva a rendszer, de talán nem mindenki az.
Elirányít a 106-os szobába, felviszi személyesen a papírjaimat (modern rendszer), természetesen itt sincs semmi összekötve elektronikusan semmivel, ezek papíron leveleznek egymással és viszik fel újra és újra különböző elektronikus rendszerekbe az ügyeket és egymástól függetlenül kezelt, ugyanarra vonatkozó információkat. Kicsit olyan, mint az a gyerekjáték, amikor súgsz valakinek egy szót és 10 társad súgja a másik fülébe és a végén teljesen más szó jön ki és jót nevettek a végén. Mondjuk itt valahogy nem lehet nevetni.
Papíron az ügyintéző megnézheti a zárójelentésemet és, hogy milyen betegségeim voltak korábban, de a kórházi rendszert nem láthatja, mert az biztosan titkos. A háziorvos szintén nem láthatja a rendszert, mert úgysem értené és különben se tartozik rá semmit, egy döntésképtelen influenzadoktor maximum. Nem adhat ki igazolást, mert a háziorvosok is részt vettek az országos csalásban és írtak ki mindenkit táppénzre, ezért majd ez a Hivatal eldönti, hogy te csaló vagy-e vagy tényleg van-e valami zárójelentésed, amivel tudod igazolni, hogy jár az a rohadt táppénz. Csak úgy, nem fogunk neked pénzt adni, te lusta dög, dolgozzál.
A hivatal 106-os szobájából elővánszorog egy 70 körüli vagy magát nagyon rosszul tartó 60 körüli megkeseredett, alkoholista fejű ember és síri hangon, ahogy a filmekben a gonosz megkérdezi vár-e valaki ide. Mondom neki, hogy igen én. Akkor kérem a papírjait. Dehát lent elvették és majd felhozzák. Hja, akkor majd utána. A papírjaimat ezután láthatóan beadják, majd jóval később ismét nyílik az ajtó, ekkor viszont nem engem szólít. Rákérdezek. Ekkor rámnéz jelentőségteljes szigorú arccal, mint a Főnéni a Száll a kakukk fészkében: "valami probléma van?...vagy akarnak hétfőn jönni? akkor jöjjenek hétfőn". Szeméből a sorsok felől döntő kisemberek szánalmas magabiztossága sugárzik. Visszaveszünk egy kicsit az arcunkból, itt nincs kérem magabiztosság és öntudat, te egy rohadt beteg vagy és majd eldöntik ők, hogy jár-e neked bármi is, az nem úgy megy. Kiszolgáltatott vagy és ezt éreztetik is kellőképpen, mert egy primitív társadalom, primitív hivatala ez, ahol a kisebb csatákat a tájékoztatás teljes hiányával lehet megnyerni és ezáltal jó sok nem kifizetett támogatással megszivatni a betegeket és szerencsétleneket.
Egyszercsak behív és megkapom A Papíromat, egy lezárt borítékban van, rajta felirat: T. Háziorvos. Természetesen kibontom, megnézem: csak február végig van igazolva (áprilist írunk). Visszamegyek, persze nem nyit ajtót, háromszor kopogok. Széken ülve odagördül és úgy nyitja ki az ajtót: "addig tudtam leigazolni, utána már a háziorvos le tudja igazolni". De akkor ide már nem kell visszajönni, ugye? "Akkor elmondom újra, mert úgy látom nem érti a rendszert".
Nem, nem értem a rendszert.
Hétfőn elviszem a háziorvoshoz a papírt: természetesen ő nem tudja leigazolni a február utáni időszakra, új beutalót állít ki és nem fogják elhinni: újra visszaküld a Rehabilitációs Hivatalba. Ott újra végigülöm a sort. Ezúttal nem én vagyok a botrányhős, hanem egy idős, mindkét fülében hallókészüléket viselő bácsival üvöltöznek az ügyfélszolgálaton, aki kétségbeesve mondja, hogy "de meddig várjak, a halálomig?" Senkit nem érdekel, kérem nálunk 15ezer ügy van, tavaly áprilisi ügyekkel is foglalkozunk. Gratulálok, szép rendszer. Bejön a biztonsági őr: "látom, hogy hallókészüléke van, de azért ne tessék ordítani". Erre közbeszólok, hogy na azért ne beszéljenek így a bácsival. Elidegenedett, undorító hivatalnokok, semmit nem látnak, csak, mint a kiégett közértesek a tejpultnál, üvöltöznek a beteg emberekkel.
Másfél óra után kapok egy újabb Papírt. Ellenőrzöm, jónak tűnik. Vissza a háziorvoshoz. Nem, nem jó ez sem, mert egyrészt januártól írták (amely időszakra már megvolt az igazolás), másrészt nem írták rá, hogy meddig állítóható ki a táppénz igazolás.
A nagy kérdés ezúttal, amely kaotikus és kétségbeesett bizonytalanságba kergeti a háziorvost: "meddig vehet ő táppénzre ezzel a sérüléssel"? Jajjaj, most mi lesz? A döntési jogkör megvonása tőlük - talán valahol érthető módon a "Kovács néni persze, hogy kiírjuk, az a tálca süti nagyon finom volt, amit a múltkor tetszett hozni" korszak után most a teljes tehetetlenséget és a gondolkodás teljes hiányát hozta magával. Na, meddig lehet kiírni táppénzre? Segítek: például április 1-ig járóképtelen voltam. Addig járhattam dolgozni? Ugye nem, kedves doktornő. Na most másfél hete tettem le a mankót. Nem tudom mit tanítottak az orvosi egyetemen, vagy háziorvosképző OKJ tanfolyamon, de ha másfél hete tehettem le a mankót 9 hét után, Ön szerint én már teljesen egészséges vagyok és irány a 6-os villamos? Akkor gondolkodjunk vajon mit is tanítottak azon az órán a csonttörésről? Nem, szerintem ez nem egy bonyolult eset, egy sima lábtörés - és erről SINCS FOGALMA sem, hogy meddig vehet táppénzre. Jól láthatóan semmilyen támpontja nincs, vagy csak olyan ostoba, hogy nemhogy orvosnak ijesztő, de még a konyhám felsöprését se bíznám rá.
Hát akkor hívjuk fel a sebészt! hangzik el, fel is hívják, nyilván, hogy a sebészek, akik néhány kaszttal feljebb vannak az orvosi hierarchiában (megjegyzem jogosan), nem igazán elérhetőek telefonon. Végül valakit elérnek, és elhangzik egy - szerintem elég hosszú - időintervallum, ameddig táppénzre vehető vagyok, úgyhogy következik a hangvételváltás, meddig vegyem táppénzre. Én, a sírás határán egyébként: nem érdekel, máig, csak hadd menjek már. Dehát holnaptól bejár dolgozni? Itt már közel vagyok az összeomláshoz (amely természetesen pusztán sírás-rívással jár, semmi mással), szóval, igen bejárok dolgozni, vagy majd megyek négykézláb vagy taxival vagy otthonról dolgozom, nem tudom, hallotta-e már a kifejezést. Persze neki csak egy rövid igennel válaszolok.
Megkapom A Papírokat ismét, a kezemben vannak az Igazolások, úristen! Beviszem a HR osztályunkra, de a háziorvos is rosszul töltötte ki, az egyik igazolásra feltüntette, hogy február végétől keresőképes vagyok.
Nem érti senki a rendszert. Nem azért, mert nincs rendszer, hanem azért mert NINCS TÁJÉKOZTATÁS. Sem nekünk, adó és járulékfizető állampolgároknak, de ami a nagyobb baj: maguknak a rendszer képviselőinek sem, hiszen jól láthatóan ők sem értik.
Elütött egy autó önhibámon kívül, azóta egyetlen forintot sem kaptam.
OEP határozatot azóta sem kaptam.
Január vége óta a magyar társadalombiztosítási rendszer felől akár meg is dögölhettem volna.
A kórházakban, rendelőkben és hivatalokban MINDENKI elrontott MINDENT, összesen ötször.
Köszönöm a rendszernek, köszönöm a hivataloknak, köszönöm a háziorvosnak a folyamatos félretájékoztatást és az agresszív, lenéző stílust, ahogy beszélnek velem.
Persze, fizessük lelkesen a járulékokat, de időben történő juttatást vagy ellenszolgáltatást ne várjunk cserébe.
A legnagyobb baj, hogy szerintem az érintettek nem is kifejezetten a betegségben, a váratlan bajban mennek tönkre, hanem az értelmetlen és érthetetlen rendszer visszásságaitól, az alulfizetett, aluliskolázott ügyintézők önkényeskedésétől.
És szerintem ezt nem is olyan nehéz kiszámolni, hogy hosszú távon mennyivel okoz jóval nagyobb kárt, mintha tisztességesen működtetnék a rendszert.
