Hát túl vagyok rajta, nem egyszerű a helyzet. Persze semmi drámai, valami ilyesmire készültem a lelkem mélyén, de megélni mégse olyan jó. Azt hiszem igen jelentős része pszichés most a problémáknak: hirtelen ugyanott találtam magam, frissen műtve, borzasztó fájdalommal ébredve, nem kelhettem fel fél napig, majd újra járókeret és kíséret, de ez csak fél napig és közben éreztem, hogy igazából nem is kell az a járókeret.
Most pedig állandó fájdalmak itt-ott, hatalmas seb, 2 hét múlva varratszedés, feldagadt láb, megbolygatott izom, szövet, minden. Amit egyszer helyrehozott, befoldozott a szervezet, most kezdheti újra. Persze most törés nélkül, ami lényegesen jobb állapot. Most csak a húst kell összeforrasztani, az ugye hamarabb megy de fókuszálok, pihenek.
Vasárnap este bevonultam, aznap még csináltak bénázva valami EKG-t és vérnyomást mértek, este már nyugtatóval kellett aludnom, úgyhogy ment is simán, hiszen volt bennem szorongás bőven. Másnap reggel 5-kor ébresztő, berontottak a nővérek lázmérés, stb. elindult a nap. Délelőtt másodiknak voltam kiírva és 10-kor már vittek is a műtőbe, előtte kaptam valami fél kék színű gyógyszert, ami semmit nem hatott amíg odaértünk úgyhogy az egész műtő előtér űrállomás jelleget viszonylag tisztán átéltem, emberéletek kockán forogva egyfolytában, töményen, ez itt az istenek előszobája és mindenki pont ehhez tartja magát. Van itt valami fensőbbséges ál laza, de nagyon szigorú légkör, mint amikor komoly a tét, nincs hibázási lehetőség, talán még egy repülőgép irányítótoronyhoz tudnám hasonlítani. Mi betegek pedig egymás mellett fekve sorban, mint repülőgépek a felszállásnál. Amikor felszállsz, akkor pedig csak rád figyel mindenki. Hamar betoltak az elő-elő szobába (kifutó), és ugye maradtunk az altatásnál, amivel úgy érzem nagyon is jól jártam, néhány fájdalmat kellett csak elviselni, amíg bekötötték az infúziót, legközelebb pedig már csak "ébresztő, kész a műtét", kábulat, majd repítettek a kórterembe vissza. Ott persze hangosan pofáztak körülöttem, alig tudtam aludni, majd hirtelen óriási fájdalom következett, a kijózanodás pillanata (ezt mondták, amikor az altatásról próbáltak lebeszélni, hogy a gerincérzéstelenítésnél lassabban jön a fájdalom), aztán persze enyhült, a szervezetem termeli, amit kell, folyamatosan, szorgalmasan. Sok fekvés, de este már magamtól mentem ki a mosdóba, mármint járókerettel és másnap délben pedig haza is engedtek.
Most tehát itthon, heverészve, fájdalmakkal, elég hülyén járok, de járok, péntekre el is hívtam a gyógytornászt, hogy ha lehet azért ez ne rögzüljön, mert ugye kikerülve a fájdalmas részt könnyebb járni, viszont az nem járás számomra. Normálisan járni viszont fájdalmas (még). 10 napig kell injekciót is adni magamnak, két naponta átkötni a sebet, közben pedig gyógyulni, javulni. Ma már tornázni is fogok, persze értelmesen - nem ránehezedős gyakorlatokat.
A sok fekvés sem hiszem, hogy helyes, de most úgy érzem kell, ami aggaszt az az, hogy eléggé be van dagadva a lábam, nem igazán tudom mit kéne tenni vele. Azt sem tudom mennyire terhelhetem, meddig hajthatom magam. Ma például már lementem kávézni a Madách térre, de azért eléggé megterhelő volt, sőt ijesztő. Ezektől kéne leginkább megszabadulni egyébként.
