Eljött a nagy nap. Nem állítom, hogy nem féltem, nem is aludtam valami jól.
Először gyorsan elintézük a röntgent, majd hosszú, három órás várakozás után egyszercsak behívott az orvos: "Na, Regina?" Ő maga jött ki értem, nem az asszisztense. Leült a gép elé, nézegette a röntgenképemet és azt mondta: "hát akkor el kéne dobni azokat a botokat."
Hihetetlen, amikor az ember pont azt hallja, amire addig gondolni sem mer - ugye lejátszottam minden eshetőséget, de arra az egyre nem számítottam, hogy azt mondják, hogy TELJESEN elkezdhetem terhelni a bal lábamat, és, hogy "egy héten belül illene elhagyni a mankót". Tehát nem 20% és nem 50%-os kezdés szép fokozatosan, hanem azonnal teljesen.
Azért kivett még 3 bentmaradt varrószálat, az azért fájt, le is kellett ragasztani, de semmi nem volt ez ahhoz a boldogsághoz képest, amit éreztem közben. Utána leszálltam szépen a vizsgálóasztalról, és kérdeztem, hogy akár már most is ráállhatok? A válasz az volt, hogy igen. És ekkor jött a nagy pillanat: ráálltam és egyáltalán nem fájt. Sőt. Jó érzés járt át. Kimentem a rendelőből és elkezdtek folyni a könnyeim, olyan boldogságot éreztem, mint még talán soha. Elindultam lassan a folyosón, ráLÉPVE a bal lábamra, biztosan és stabilan elkezdve használni. A sírás nem múlt el csak folytatódott, a csodálkozó tekintetekre reagáltam: "örömömben sírok". Mosolyogva néztek, valahogy átjárta a várakozókat az örömöm. Megkérdezték, hogy meddig nem lehetett ráállni? Mondtam, hogy 2 és fél hónapig.
Utána jött is a gyógytornász, teljesen újfajta tornákat kezdtünk, terheléses mozgások, kis fájdalom, de semmi jelentős. Ma meg holnap még két mankó, utána egy mankó - mához egy hétre nulla mankó. Ha minden jól megy. És persze pihenés, okosan. Nem szabad túlerőltetni.
Úgyhogy járok. Ismét. Két lábbal. Fokozatosan.
