Nem is tudom talán a karácsonyt vártam ennyire gyerekkoromban, mint ahogy most április 1. keddet. Ez nekem egy nagy nap lesz, bízom abban, hogy a Honvéd Kórház is így gondolja és minimum színes luftballonokkal díszítik fel a röntgenhez vezető utat. Az orvos kiöltözve, mosolyogva csak rám fog várni - az emberek utat nyitnak előttem, ahogy megyek végig a folyosón a sebészeti rendelő felé. Elkészítik a röntgenleletet, elismerően füttyentenek, 2 perc múlva megkapja az orvos és behívnak. Az orvos büszke mosollyal közli, hogy akkor "most már tessék ráállni nyugodtan a bal lábára is nem kell ez a bohóckodás azzal a két mankóval". Én pedig szófogadóan elmegyek, kicsit még sántítok, de mire hazaérek már azt sem.

A viccet félretéve minden forgatókönyvre fel vagyok készülve onnantól kezdve, hogy kiderül, hogy az orvos szabadságon van, meghalt, nem mostanra rendeltek be mégsem, vagy 6 órát kell majd várni, leomlik előző nap a kórház, esetleg azt mondják, hogy rosszul forrt össze a lábam irány a műtő fel kell vágni újra, de ezeket csak a biztonság kedvéért gondoltam végig, hátha mégsem történik meg.

Tegnap csodálatos gyógytorna + masszőr nap volt ezek a tökéletes napok, utána ugrik az energiaegységem nem is kicsit, sokkal jobban is bírtam a délutánt. Estére a lábam kifejezetten jól volt, az tűnt fel, hogy mennyi élet van benne, zsibong, ég, vibrál stb. szeretem az ilyesmit, felőlem fájhat is, csak érezzem rendesen, mert az a szörnyű, amikor nem érzem rendesen.

A sebem is elkezdett egy kicsit hallatni magáról, eddig semmit nem éreztem belőle, de most már húzódik meg viszket meg ilyenek, úgyhogy hatalmas hangzavar van itt bal oldalon, mondjuk biztos nekem sem kéne állandóan ezeket figyelnem. A lényeg a torna és a bicikli és ma 3 x 10 perc lesz, ha belegebedek is, ott van bekészítve a jég, majd a nyavalygást meg kiírom itt magamból.

Egyébként tegnap egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom és a talpamra a szokottnál nagyobb súlyt raktam, a térdemben semmit nem éreztem viszont a talpamba ezernyi pici tű hatolt, nagyon jó érzés volt, az idegek ott szerintem hisztériás rohamban vannak hetek óta, hogy miért nem történik már semmi. Na kérem, talán 4 nap és mindenki megnyugodhat, vagy pont, hogy nem...

A mai mérföldkövek mások számára triviális lépések: először is egyedül hazajöttem taxival egy megbeszélésről, másodszor pedig sikerült tíz percet szobabiciklizni a tegnapelőtti - hát elég szánalmasnak mondható - öt perc után.

Namost ez úgy történik, hogy felülök a biciklire elindítom a stoppert és valami hasonló érzés kerít hatalmába, mint amikor elkezdtem futni annak idején: ezt egy percig sem fogom bírni. Aztán lemegy az első perc, fogat összeszorítva jön a következő perc, 2 percnél már úgy érzem mégis menni fog, de utána megint jön a kétségbeesett kimerültség érzés az idő belassul ezek az élet leghosszabb 10 percei. Utána viszont elégedettséget érzek és a magam szintjén ez már megint szinte egy szigetkör lefutása felett érzett örömnek felel meg.

Utána persze viselni kell a következményeket: a láb elfárad, belázad, bemelegszik, lehűl, mindig saját kénye-kedve szerint. Rendkívül fárasztó lesz egyébként ez lelkileg, hogy az elkövetkezendő időszakban a lábam lelki terrorja szerint kell élnem, éppen mikor van olyanja, hogy valami baja van és mikor van jól. És persze nem tudni az ok okozatokat. Láb önkény uralkodik most én pedig alávetem magam, nem tehetek mást.

Soha nem volt igényem szobabiciklire, most viszont szereztem egyet, mert a gyógytornász azt javasolta. Ismét épül ki a speciális, nehéz viszony. Óvatosan ülök rá, talán így zuhanyoztam először, ahogy kínos lassúsággal felülök a nyeregre, egyensúlyba helyezem magam, leteszem a mankóimat és beakasztom a lábam. Aztán elkezdem tekerni, különös érzés, ahogy mindkét lábam egészségesen egymást kiegészítve mozog. Persze a bal lábam csak hagyja magát tekerni, de a térdem hajlik fájdalom nélkül. Közben azért jelez egy-kettőt erőtlenül, hjaj ez sok, ébreszti az aggodalmat, mi van ha begyullad, bedagad, bedurran, majd jegelni kell, majd fájni fog, majd megint félhetek, hogy nem érzem rendesen. Tulajdonképpen minden fájdalomnál ijesztőbb a "nem érzem" állapot, ami szerencsére elég ritka, de annál rosszabb.

Én ez nem tudom mit jelent, valaki elmagyarázhatná, akkor talán kevésbé félnék.

Szóval az előírt 30 perces biciklizés helyett 5 percet tudtam biciklizni, azt gondolom, hogy 30 percet még egészséges állapotban sem lennék képes egy szobabiciklin tölteni, ráadásul a nyereg széthasít közben, kissé elgyengültem én az ilyen megpróbáltatásokhoz. Valahogy a 30 percet megint ilyen veszélyes őrültségnek érzem, mint mondjuk hirtelen megmászni a Gellért hegyet, de aztán lehet, hogy a gyógytornász tudja mit beszél. Sőt biztos, mert nagyon profi.

A lényeg, hogy hajlítgatjuk a lábam, próbálunk előrébb törni, nem nagyon akar menni, a lábamat be kéne tudnom hajlítani teljesen, sarokig, hát ennek nyoma sincs, de nem is tudom elképzelni ebből, hogy lesz sarokraülés.

Pontban két hónap után megérkezett a lakáshoz tartozó balesetbiztosításom második fele is, a törésért kaptam 28ezer forintot, a műtétért pedig 35ezer forintot. Mondjuk ha valakivel annak idején meg tudok állapodni, simán fizettem volna ennyit, hogy ne történjen meg ez a baleset. Szintén két hónap után kihallgatott a rendőrség is végre, egészen profi helyszíni szemle jegyzőkönyvet készítettek, szakértői rajzzal lemodellezve az egész helyzetet. 

Vannak tehát előrelépések azért, szépen lassan. De nagyon félek attól, ami ezután jön. Hogy és miként fog abbamaradni végre ez a sok érzékenység és fájdalom a lábamban. Hogy ennyire lassan álljak ismét talpra, ilyen óvatosan kelljen még mindig mindent csinálnom, lépkednem előre. És semmi sem biztos és a félelem mindig bennem van: csak nehogy történjen valami nagyon rossz megint. 

...vagy hipochondria, esetleg poszttraumából eredő torz félelmek ezek?

Van, hogy elkap és nem ereszt. A rettegés a szívemig, a gyomromig kúszik, figyelem magam, figyelem a jeleket. Nem segít szinte semmi. Felnagyítok egy fájdalmat, egy érzést és végzetes gondolatokat társítok mellé. Racionalitásnak ilyenkor helye nincs, hiába minden.

Aztán elengedem, elmegy. Eleresztem magam, zenét hallgatok, megmozdulok, tornászom, életet lehelek magamba. Úgy is mondhatnám a saját hajam által húzom ki magam a mocsárból.

Ma viszont napsütés volt és edzettem egy kicsit. Mozgattam a lábam tovább, ahogy kell, 90 fok fölé és napoztam is. Aztán pedig szereztem egy szobabiciklit, segítettek ismét - elképesztő mennyi segítséget kapok. Holnap pedig ráülök és hajtok és mozgok és nem tudom mi lesz, és azt sem, hogy hogyan a gyógytornász majd elmondja.

Csak annyit mondok: kicsit több, mint egy hét és jön a röntgen.

Újabb mérföldkőhöz érkeztem a mai napon, egész váratlanul. Tegnap önmagam leküzdve, határaimat megtanulva és értve a furcsa, ijesztő jelzéseket - amelyeket szinte biztosan túlaggódva érzékelek - túléltem egy megpróbáltatást és ezt nagy sikerként éltem meg, kizárólag fizikai határaimat figyelembevéve.

A gyógytornász tehát azzal kezdte, hogy ma elkezdünk 90 fok felé menni, azaz a lábam behajlítjuk még jobban. Ez volt gyakorlatilag az első nagyobb "lépés" két hónapja, hiszen az alaphajlítás már a műtét utáni napokon elindult. És egész jól ment, de estére azért megérzem a változást. A lábam különös módon reagált, jó érzés, boldogságérzés hulláma ment át rajtam, ahogy akarattal próbálom a lehetetlent odébbtolni, amikor azt hiszed, hogy teljes képtelenség még egy millimétert is beljebb hajlítani és mégis megy és még tovább és még tovább.

Ezt kell most tartani sőt fejleszteni, a napjaim meg vannak számlálva sok tekintetben.

3 napja elhagytam tehát az orthezist és az injekciót, első éjszaka nehezen aludtam a félelemtől, nagyon aggódtam, hogy eddig ugye vérhígitót adtam magamnak és hirtelen nem és ezt a szervezet, hogyan viseli.

De sokszor adok magamnak időt és elegendő tornával úgy érzem tudok lassan lépegetni. Alapvetően hiába próbálok az egészség útjára lépni egyszerűen mindig figyelmeztet a lábam, hogy azért annyira ne rohanjak előre, lassan csak lassan ezt nem lehet sürgetni.

Foglalkozom közben magammal, kicsit talán túl is aggódom az egyes jeleket, ma például aggasztó váll és karfájásra ébredtem, tény, hogy meg van erőltetve rettenetesen, de nyilván nem komoly és talán nem is tragikus.

A jövő hét egy nehéz hét lesz, csütörtökön egészen konkrétan egy hatalmas fizikai és mindenféle megpróbáltatással, amelyre nem győzöm magam eléggé felvértezni.

Egyik legfőbb meditációs eszközöm:

Ma történt hat hete, szinte ezekben a percekben épp. Nem állítom, hogy gyorsan elment ez az idő, de mégis felidézem a pillanatot, ahogy elképesztő messzeségben tornyosulnak előttem a rám váró hetek, a gyógyulás felé vezető alagút, amelynek végén nemhogy a fényt nem láttam, de tömény szenvedés kísérte utamat.

Holnap lesz 6 hete, hogy megműtöttek, holnap levehetem az orthesist és elhagyhatom a napi injekciót. Ma adtam be magamnak az utolsót vagy talán az utolsó előttit (ha szigorúan nézem holnap még beadok egyet, hiszen késő este műtöttek).

Furcsa pillanatok ezek. A testem egészségesnek érzi magát, a fizikai teherbíróképességem azonban jelenleg egytizede körülbelül annak, ami volt. Ebből visszajönni nehéz út lesz. A lábam állapotába pedig 2,5 további hétig jobb, ha bele se gondolunk. Újra és újra eszembe jut: "most jön a neheze". És érzem, hogy nem viccelt. Még vár rám az első ráállás. Amikor a talp ismét magáénak mondhatja a terepet. Amikor a láb elkezd újra munkába állni a hatalmas sokk, a megtépázás, majd összerakás után. Egy javított alkatrész, amire vigyázni kell. Lehet, hogy örökre.

Kezdem megtanulni, hogy féligazságokkal vagyok körbevéve. 6 hét, aztán 8, végül 9, ilyen sorrendben állították fel a várakozást. Április eleje vagy vége, vagy nyár, vagy nyár vége, mire járni tudok teljesen. Vagy akkor se. Fél év, vagy egy év...? Amikor ismét teljesen épnek mondhatom magam. Ha egyáltalán 100%-os lehetek valaha is.

És úgy tekintek április 1-re, mint egy ünnepre, amit nagyon várok. Vajon megkapom az ajándékom, amire számítok? Nevezetesen a járás(újratanulás?) fájdalmas örömét.

Ahogy telnek a napok érzem a visszafejlődés lassulását, talán ez így a legpontosabb megfogalmazás. Persze optimistán nevezhetnénk akár fejlődésnek is. Mindig vannak újabb és újabb lehangoló jelenségek, például, amikor észreveszem, hogy a hátam mennyivel gyengébb, a csípőm úgyszintén, a torna majdhogynem egyre nehezebben megy. Nyilván az izmok szinten tartják magukat és az ellanyhulás mindenképpen lassítható, de igazából nem lehet nem észrevenni az egyértelmű jeleket. Ahogy kiderült a bal lábfejemre vagyok a leginkább ráfeszülve, az nagyon el van hagyatva és látszik is rajta, mint egy sziget, ahol nagyon régen kötött ki hajó, elkezdte a maga útját járni. Próbálok persze életet lehelni belé, de a lehelet nem sokat segít neki.

2 hét múlva viszont lesz egy nagy rendezvény, ahol helyt kell állnom. Egyszerűen nem lehetek gyenge, nem lehetek rosszul, végig kell csinálnom. Ezért aztán intenzívebb önerősítő gyakorlatokat kell bevetnem, mert a jelenlegi ritmusban nem fogok tudni megfelelni ott. Mindent meg kell tennem - persze eszetlen túlhajtások nélkül, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb ütemben "ne gyengüljek", azaz inkább erősödjek.

Ilyenkor mindig jobban utálom azt az embert, aki elütött. Aki mindezt okozta nekem. A sok méltatlan harcot és vitát, a rengeteg szenvedést. Még mindig felfoghatatlan ez az egész.

A gyógytornász a múltkor elárulta: most jön a neheze. Én azt hittem kifelé jövök. Persze, de iszonyú lassan. A járást állítólag újra kell majd tanulni. Na az lesz szép küzdelem.

Ma egyébként megérkezett a BRFKtól, hogy elindították a nyomozást az ügyemben még február 5-én. Persze engem még nem hallgatott meg senki.

Erősíteni kell, erősödni kell.

Na most az ember talpa azért jött létre, hogy azon álljon és gyalogoljon, esetleg fusson. Igen sokat bír, teherhordozásra van kalibrálva, továbbá egyensúlyozásra. És még sokminden másra.

Ezért aztán a talp meglepődik, amikor nem történik semmi egy ideig vele. Eleinte próbál rávenni, hogy gyere már, lépjél rám, a reflex és a beépült rutin veszélyesen sodor az édes és természetes rálépés felé, de ezeknek nemet kell mondani folyamatosan, sokszor. A válasz csendes beletörődés majd szomorú visszavonulás. A talp szelid és türelmes. Amikor leteszed a földre és hozzáérinted a sarkad majd a lábujjad a földhöz, pozitív impulzusok százát kapod, élvezet, intenzív jó érzés járja át a lábad és az agyad. Amikor először mertem hozzányomni egy kicsit jobban a földhöz, szinte kéjes érzés öntött el.

Hm, érdekes tapasztalat: a talpam boldogságot tud nekem okozni. Csak használnom kell valamilyen módon. Éreztetnem kell vele, hogy él, szükségem van rá, csak várjon rám türelmesen. Talán nem kell már olyan sokat. Hitegetni sem szabad.

Persze tudom, hogy nem mindig lesz így, hiszen beletörődött kényelmességének egyszer vége szakad és akkor előveszem, kíméletlen munkára lesz kényszerítve hirtelen és nem lesz többé visszavonulás. Türelmesnek kell majd lennem vele, ahogy ő volt velem. Nem kínzott, nem háborgott, csak szeretett, amikor törődtem vele. De, hogy tanuljam meg mindezeket tőle?

Kevesebb, mint két hét és levehetem az orthezist (a bal lábam teljes hosszában használandó tépőzáras, elszorító, tartó berendezés), 2 napja pedig a 0,6 ml-es Clexane injekcióról áttértem a 0,4 ml-esre. Szombat este voltam vacsorázni és majdnem 2,5 órán át bírtam, aztán fellázadt a lábam és erre persze ráerősítettem pszichésen is, na ezeknek kell sürgősen megálljt parancsolni. Fejben dől el, hogy a bölcsességet idézzem, mondjuk véghezvinni egy kicsit nehezebb, mint gondolnánk.

A tenyerem, kezem még mindig be van durranva, de egyelőre kordában tartom, a jobb lábam terhelését is igyekszem minimalizálni és pihenéseket beiktatni. Ott sem teljesen oké minden ugye, de ezt inkább hagyjuk.

Bezártság. Hát igen, így 1 hónap után azt mondom kezdem érezni. És bár éppen egy borús vasárnap van, valahogy kezdem magam börtönben érezni és mégiscsak folyamatosan a szabadulásra gondolni. De az időt nem gyorsíthatjuk fel, ahogy megállítani se tudjuk. Egyiket sem akarjuk, mindennek megvan az ideje és helye.