A mai mérföldkövek mások számára triviális lépések: először is egyedül hazajöttem taxival egy megbeszélésről, másodszor pedig sikerült tíz percet szobabiciklizni a tegnapelőtti - hát elég szánalmasnak mondható - öt perc után.
Namost ez úgy történik, hogy felülök a biciklire elindítom a stoppert és valami hasonló érzés kerít hatalmába, mint amikor elkezdtem futni annak idején: ezt egy percig sem fogom bírni. Aztán lemegy az első perc, fogat összeszorítva jön a következő perc, 2 percnél már úgy érzem mégis menni fog, de utána megint jön a kétségbeesett kimerültség érzés az idő belassul ezek az élet leghosszabb 10 percei. Utána viszont elégedettséget érzek és a magam szintjén ez már megint szinte egy szigetkör lefutása felett érzett örömnek felel meg.
Utána persze viselni kell a következményeket: a láb elfárad, belázad, bemelegszik, lehűl, mindig saját kénye-kedve szerint. Rendkívül fárasztó lesz egyébként ez lelkileg, hogy az elkövetkezendő időszakban a lábam lelki terrorja szerint kell élnem, éppen mikor van olyanja, hogy valami baja van és mikor van jól. És persze nem tudni az ok okozatokat. Láb önkény uralkodik most én pedig alávetem magam, nem tehetek mást.
