Ma történt hat hete, szinte ezekben a percekben épp. Nem állítom, hogy gyorsan elment ez az idő, de mégis felidézem a pillanatot, ahogy elképesztő messzeségben tornyosulnak előttem a rám váró hetek, a gyógyulás felé vezető alagút, amelynek végén nemhogy a fényt nem láttam, de tömény szenvedés kísérte utamat.
Holnap lesz 6 hete, hogy megműtöttek, holnap levehetem az orthesist és elhagyhatom a napi injekciót. Ma adtam be magamnak az utolsót vagy talán az utolsó előttit (ha szigorúan nézem holnap még beadok egyet, hiszen késő este műtöttek).
Furcsa pillanatok ezek. A testem egészségesnek érzi magát, a fizikai teherbíróképességem azonban jelenleg egytizede körülbelül annak, ami volt. Ebből visszajönni nehéz út lesz. A lábam állapotába pedig 2,5 további hétig jobb, ha bele se gondolunk. Újra és újra eszembe jut: "most jön a neheze". És érzem, hogy nem viccelt. Még vár rám az első ráállás. Amikor a talp ismét magáénak mondhatja a terepet. Amikor a láb elkezd újra munkába állni a hatalmas sokk, a megtépázás, majd összerakás után. Egy javított alkatrész, amire vigyázni kell. Lehet, hogy örökre.
Kezdem megtanulni, hogy féligazságokkal vagyok körbevéve. 6 hét, aztán 8, végül 9, ilyen sorrendben állították fel a várakozást. Április eleje vagy vége, vagy nyár, vagy nyár vége, mire járni tudok teljesen. Vagy akkor se. Fél év, vagy egy év...? Amikor ismét teljesen épnek mondhatom magam. Ha egyáltalán 100%-os lehetek valaha is.
És úgy tekintek április 1-re, mint egy ünnepre, amit nagyon várok. Vajon megkapom az ajándékom, amire számítok? Nevezetesen a járás(újratanulás?) fájdalmas örömét.
