Na most az ember talpa azért jött létre, hogy azon álljon és gyalogoljon, esetleg fusson. Igen sokat bír, teherhordozásra van kalibrálva, továbbá egyensúlyozásra. És még sokminden másra.
Ezért aztán a talp meglepődik, amikor nem történik semmi egy ideig vele. Eleinte próbál rávenni, hogy gyere már, lépjél rám, a reflex és a beépült rutin veszélyesen sodor az édes és természetes rálépés felé, de ezeknek nemet kell mondani folyamatosan, sokszor. A válasz csendes beletörődés majd szomorú visszavonulás. A talp szelid és türelmes. Amikor leteszed a földre és hozzáérinted a sarkad majd a lábujjad a földhöz, pozitív impulzusok százát kapod, élvezet, intenzív jó érzés járja át a lábad és az agyad. Amikor először mertem hozzányomni egy kicsit jobban a földhöz, szinte kéjes érzés öntött el.
Hm, érdekes tapasztalat: a talpam boldogságot tud nekem okozni. Csak használnom kell valamilyen módon. Éreztetnem kell vele, hogy él, szükségem van rá, csak várjon rám türelmesen. Talán nem kell már olyan sokat. Hitegetni sem szabad.
Persze tudom, hogy nem mindig lesz így, hiszen beletörődött kényelmességének egyszer vége szakad és akkor előveszem, kíméletlen munkára lesz kényszerítve hirtelen és nem lesz többé visszavonulás. Türelmesnek kell majd lennem vele, ahogy ő volt velem. Nem kínzott, nem háborgott, csak szeretett, amikor törődtem vele. De, hogy tanuljam meg mindezeket tőle?
