...vagy hipochondria, esetleg poszttraumából eredő torz félelmek ezek?
Van, hogy elkap és nem ereszt. A rettegés a szívemig, a gyomromig kúszik, figyelem magam, figyelem a jeleket. Nem segít szinte semmi. Felnagyítok egy fájdalmat, egy érzést és végzetes gondolatokat társítok mellé. Racionalitásnak ilyenkor helye nincs, hiába minden.
Aztán elengedem, elmegy. Eleresztem magam, zenét hallgatok, megmozdulok, tornászom, életet lehelek magamba. Úgy is mondhatnám a saját hajam által húzom ki magam a mocsárból.
Ma viszont napsütés volt és edzettem egy kicsit. Mozgattam a lábam tovább, ahogy kell, 90 fok fölé és napoztam is. Aztán pedig szereztem egy szobabiciklit, segítettek ismét - elképesztő mennyi segítséget kapok. Holnap pedig ráülök és hajtok és mozgok és nem tudom mi lesz, és azt sem, hogy hogyan a gyógytornász majd elmondja.
Csak annyit mondok: kicsit több, mint egy hét és jön a röntgen.
