Nem szabad ráfeszülni az időre és nem szabad teret adni a türelmetlenségnek. Át kell élni és ki kell használni a ránkszabott várakozást. Ez a felépülés, az újratöltődés és az újjászületés ideje. Persze nagy luxus csak magunkkal foglalkozni és amikor eltűnt végre a kiszámíthatatlan fájdalomhullám, amikor kezdünk magabiztosságunkból visszanyerni, képesnek kell lenni arra, hogy ne vegyük sorra a következő aggasztó kérdéseket, ami leköt és eltereli épülésünkről a figyelmünket. Az egyik legnehezebb: megadni azt, ami jár, ezt érezni kell és tudni kell.

Egy autóbalesettel együtt jár, hogy nemcsak orvosokkal de ügyvédekkel, rendőrökkel, biztosítóval kell tárgyalni, egyezkedni. Mindenki nagyon elfoglalt, mindenki a türelmedet kéri, hidd el nagyon sok ilyen ügy van, nemcsak a te ügyed. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy meg van kötve a keze, megállítják, tehetetlen.

Csak azok tudják elképzelni, akik ezt átélték, mert egyébként nem lehet. Azt, hogy milyen érzés nap, mint nap úgy "küzdeni" az igazadért, és helytállni dörzsölt emberek között, hogy felkelsz: tízszer annyi idő alatt készülsz el, mint megszoktad. Eleinte rettegő, majd kínosan feszült, később csak figyelmes óvatossággal fürdesz.. Kiszolgálnak, mert kiszolgáltatott vagy.  Arra nem vagy képes, hogy egy kávét bevigyél a konyhából a szobába, mert a két kezed a mankóval van elfoglalva. Arra is kell figyelned, hogy a lábad ne fájduljon meg és arra is,  hogy a gyógytornásszal átélt kínok építsenek. Egészséges emberek között egészséges gondolatokkal, nem kifáradva, nem kimerülve lelkileg a testi bajoktól, egész emberként kell helyt állni.

Agyonvágva első mondatomat, akárhogyis nézzük: ma március 1. van. És április 1-én talán két lábra állhatok. Egy hónap így vagy úgy.

Az egészben a legrosszabb, hogy gyenge vagy. Beteg. Sérülékeny, védtelen. Félelmetes állapot. A kiszolgáltatott szót nem szívesen írom le, de mégis az áll a legközelebb az igazsághoz.

Lefelé a lépcsőn félmankóval, félegyensúly, FÉLelem.
Megingás, állandó bizonytalanság.

A belső erőt akarom megtalálni, amit mozdulatokkal tudok elérni, olyan mozdulatokkal, amelyek mindennél jobban erősítenek.

Egyelőre máshogy alakulnak az izmok, segítséggel. A gyógytornász zseniális, kíméletlen. Úgy is mondhatnám szadista, pozitívumként. 7,5 hónapos terhes, éppen 1,5 hónap múlva szül, amikor én talán túl leszek az egészen és új életet kezdhetek én is.

Még 6 hét és talán két lábra állok.

Az első felmenetel a lépcsőn, majd lejövetel.

Az első földön tornázás, én magam megyek le és jövök vissza.

Az első kimozdulás itthonról.

Az első teljes értékű fürdés.

Mankóval lassan megállíthatatlan vagyok. Persze azért nagyon elfáradok.

És közben elkezdek dolgozni is. Beszélek, jövök-megyek. Egy lábon, pontosabban fél lábon.

Amikor hazaengednek még majdnem 8 hét van hátra, amíg ráállhatok ismét a lábamra. Tolókocsi, le a földszintre, ki az autóba, haza. Otthon jó, de minden tevékenységet újra kell gondolni. A konyha nem az én terepem, az egyik legnehezebb helyszín. A mosdóban mindent máshogy kell, mint eddig. Átgondolt mozdulatokra van szükség, a felesleges köröket nem szabad halmozni (és persze mindig valamit elfelejtek, leejtek). Segítségem van, de én önálló akarok lenni. A szobákban óvatosan kell mozogni. Felállni nehéz, leülni nehéz. Eleinte a járókerethez ragaszkodom, később a versenypályára mankót használok.

De hétfőn már jön a gyógytornász. Keményen, egészségesen bánik velem. Nagyszerű érzés, ismét embernek kezdem magam érezni. Megmozgatjuk rendesen minden porcikámat. Nemcsak a lábam, a hasizmok, hátizmok is fontosak. Zseniális. Olyan, mint egy Margitsziget-kör.

Az én speciális lelki maratonom első mérföldköve.

Kedden varratszedés, csíp persze, de jó érzés megszabadulni tőle. Mintha ezzel már gyógyult is lennék.

Még 7 hét. van hátra. Vigyázni kell, de innentől rám van bízva.

Nem szabad ráállni. Nem szabad ráállni. Az van, hogy van lábad és nem szabad ráállni.

Ezt magyarázd el a lábadnak, a talpadnak. Ami azért jött létre, hogy állj rajta. Ami követeli minden nap egyre behízelgőbben, hogy állj rá, érintsd meg a padlót vele, nyomd hozzá, jó lesz. A padlót egyébként meg is kell érinteni, de úgy, hogy a ránehezedés reflexet kikapcsolod belőle. Persze minden út, a legrövidebb is egyfajta túlélés. Most is sikerült és nem léptem rá. Nem boltottam el, nem estem el, megcsináltam egy lábbal is.

És egyre többmindent megcsinálok egy lábbal is. A jobb lábam lesz a fő eszközöm. Sportot üzök abból, hogy mindent megcsinálok. Talán így jutnak el sokan a lábbal festés művészetéhez. Kifinomulnak a félmozgások, a csökkentett üzemmód csúcsra jár, a maga keretein belül persze. Sok kockázat is van benne. Buta kockázatok. Olyanok, amelyek nem kellenének.

Kinyitom a szemem, mozdulni sem bírok. Hogy fogok ebből felépülni? A hajnalok rémisztőek. Berontanak nővérek, reggel 5 óra 30 perc. Mosdatás. Felülök, megfordulok, megmosnak, megtörölnek, áthúzzák az ágynemüt. Ezután égve maradnak a villanyok. Nemsokára jönnek átadni az éjszakás műszakot a nappalinak. Tárgyakként fekszünk az ágyban, ahogy ránkmutatnak: ennek műtéte volt tegnap, a másiknak csipőprotézis, azzal minden rendben, ezzel is, viszlát. Egymáshoz beszélnek, rólunk. Elmennek, nem oltják le a villanyt. Egyikőnk magára vállalja (ez még nem én vagyok) és leoltja. Még próbál mindenki aludni. Elmondjuk egymásnak az éjszakát. Szinte mindenki rosszul aludt. Fájdalomcsillapítók, nyugtatók és altatók keverékével. Keressük az ideális keveréket. Az én pokoli éjszakáimhoz is talán felérnek az ő éjszakáik, rendszeresen, sokadszorra.

Első felülés, első megfordulás, első lépések, első önálló mosdó, első önálló fürdés, első reggeli, amit meg bírok enni, első ebéd, amit meg bírok enni. Jönnek-mennek körülöttem a látogatók. Örülök nekik, de nincs nagyon nyugodt percem. Néha alszom, pihenek, de aztán hamar jön megint valaki. Tele van az éjjeliszekrényem mindenféle kedvességgel. Ez feltölt, érzem, hogy milyen sokan szeretnek.

Így telnek a napok, egyre jobban mozgok, minden lépésemet ellenőrzik, egyfajta sajátos családias hangulatban éldegélünk egymással összezárva a kórterem társaimmal. Az esti altatókról hosszas diskurzusokat folytatunk. Nekem először a Voltaren fájdalomcsillapító válik be, aztán valami altató, de vannak durvábbak is, van, hogy az kell, van olyan, amelyik teljesen kiüt. Az utolsó napokon már csak díszlet vagyunk az orvosok szemében is. Jönnek-mennek, egy gyors kérdés, mire válaszolok már a másik ágynál van. Az engem operáló orvos jön és átköti a sebem, az mindig nagyon jó érzés. A gyógytornásznak is örülünk, bár nem sokat foglalkozik velünk épphogy kicsit megmozgat. A lábamat beteszik egy mozgatógépbe, elkezdik hajlítgatni. Nagyon furcsa, fájdalmas is, de összességében jó, örül a lábam minden ingernek. És még csak az első héten vagyunk.

2014. január 24. este 11 óra

Ezen a napon egyszer csak megálljt parancsolt az élet.

A futár 12 órája dolgozott állítólag, amikor a zöld lámpás zebrára rákanyarodott Suzikijával. Fékezni már nem tudott időben. Egyenesen nekem jött. Fényszórók jelentek meg, majd hirtelen, szinte bocsánatkérő fékezés követte a fényeket. De nem volt elég idő, nem volt elég távolság. A következő pillanatban puhán a földre zuhantam, olyan érzés volt, mintha egy paplanra estem volna, éreztem, hogy nem lett nagyon komoly bajom, nem fáj a fejem, se a hátam. A bal lábam azonban nagyon fájt és szinte azonnal tudtam, hogy súlyos a sérülés. Sokkos állapot, jöttek segíteni, majd jött a mentők és a rendőrség. Honvéd kórház sürgősségi osztály, röntgen, CT, ultrahang. Először azt mondják: megúsztam nincs semmi bajom. De nem tudok járni, rossz a közérzetem. Na jó, ismételt térd CT, orvossal ekkor már nem beszélek, csak egyenesen visznek gipszelni. A gipszelő fiú piros szemekkel (hajnali fél5) előveszi a készletet, felhúzza a lábam, óriási fekete gumicsíkot tesz a combom felső részétől a lábfejemig. EZ meg mi lesz? Hát sajnos ez az egyik legnagyobb gipsz, amit erre a típusú sérülésre adunk. Teszik fel a gipszet, elviselhetetlenül rossz, érzem, ahogy béklyóként nehezedik rám, és ahogy a gézcsíkokra száradó gipsz fokozatosan teríti be a lábam úgy foszlanak szét a közeli jövőre tervezett álmaim. Vissza a folyosóra, be a sürgősségi megőrzőbe, bent maradok megfigyelésre, EKG, vérnyomásmérő. Elhúzzák a függönyt, vége mindennek, a telefonom 60%-on, beosztom reggelig.

Másnap reggel átvisznek a tramutaológiára, eldöntötték, hogy megműtenek még az este folyamán, addig se víz se étel, na nem mintha bármit is tudnék enni. Poszttrauma. A sokkos állapot szinte még tart. Az egész bal lábam gipszben, megbénítva, elesve, lenyomva, meggyötörve. Talán még soha nem szenvedtem ennyit, mint ezen az első éjszakán.

Persze ezt csak hittem. Jött a műtét éjszakája. Senki nem hitte a kórteremben, hogy aznap még tényleg megműtenek, hiszen lassan már este 8 volt. Aztán mégis jöttek értem és vittek a műtőbe. Végig tudatomnál voltam, gerincérzéstelenítést kaptam. 

A pokol valójában akkor kezdődött, amikor felébredtem először a műtét után. Lebetonozott lábakkal és mégis intenzív fájdalommal. Egyik lábamat se bírtam a mozdítani csak a csontig hatoló pokoli fájdalmat éreztem a térdemben. Az egész éjszaka kínszenvedés volt. Furcsa nyugtalanság, lelki és testi fájdalom. Minden ízemben meggyötört a baleset. Ez most úgy jött ki, hogy nagyon sokmindentől megfosztott. A rám váró sok fájdalom, az ezután következő, hosszú hetekig tartó mozgásképtelenség és a sok terv, ami romba dőlt, de legalábbis hosszan eltolódni kényszerült.