Ahogy telnek a napok érzem a visszafejlődés lassulását, talán ez így a legpontosabb megfogalmazás. Persze optimistán nevezhetnénk akár fejlődésnek is. Mindig vannak újabb és újabb lehangoló jelenségek, például, amikor észreveszem, hogy a hátam mennyivel gyengébb, a csípőm úgyszintén, a torna majdhogynem egyre nehezebben megy. Nyilván az izmok szinten tartják magukat és az ellanyhulás mindenképpen lassítható, de igazából nem lehet nem észrevenni az egyértelmű jeleket. Ahogy kiderült a bal lábfejemre vagyok a leginkább ráfeszülve, az nagyon el van hagyatva és látszik is rajta, mint egy sziget, ahol nagyon régen kötött ki hajó, elkezdte a maga útját járni. Próbálok persze életet lehelni belé, de a lehelet nem sokat segít neki.
2 hét múlva viszont lesz egy nagy rendezvény, ahol helyt kell állnom. Egyszerűen nem lehetek gyenge, nem lehetek rosszul, végig kell csinálnom. Ezért aztán intenzívebb önerősítő gyakorlatokat kell bevetnem, mert a jelenlegi ritmusban nem fogok tudni megfelelni ott. Mindent meg kell tennem - persze eszetlen túlhajtások nélkül, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb ütemben "ne gyengüljek", azaz inkább erősödjek.
Ilyenkor mindig jobban utálom azt az embert, aki elütött. Aki mindezt okozta nekem. A sok méltatlan harcot és vitát, a rengeteg szenvedést. Még mindig felfoghatatlan ez az egész.
A gyógytornász a múltkor elárulta: most jön a neheze. Én azt hittem kifelé jövök. Persze, de iszonyú lassan. A járást állítólag újra kell majd tanulni. Na az lesz szép küzdelem.
Ma egyébként megérkezett a BRFKtól, hogy elindították a nyomozást az ügyemben még február 5-én. Persze engem még nem hallgatott meg senki.
Erősíteni kell, erősödni kell.
