Tegnap olyan erősen fájt megint a lábam, mint nagyon régen és tulajdonképpen semmihez nem tudom kötni. Tornázom rendszeresen, sőt... Igyekeztem találni egy speciális személyi edzőt, aki a térdsérülésekből való felépüléshez az átlagosnál jobban ért. Azt hittem találtam is valakit, elmentem két alkalomra - az első egy állapotfelmérés volt, a második pedig már maga az edzés. Az állapotfelmérésen döbbenetesen jó eredményeket produkáltam, egyedül egy dolgot nem tudtam rendesen megcsinálni, aminek amúgy semmi köze nincs a térdemhez, ún. "váll mozgékonysági teszt", szóval lehetnék lazább a vállam körül, de ezt amúgy tudtam - tény, hogy a 9 hét mankózás sokat rontott rajta, hiszen még kötöttebb lettem ezen a részen. Ugyanakkor szerepelnek a "kiegyensúlyozott kétoldali izomzat", és a "törzsizom ereje figyelemre méltó" kifejezések az írásos értékelésemben, és hát egy másik 3 perces core tesztet (kartámasz 3 percig 1 perc után váltott láb és karemeléssel súlyosbítva) "kiváló" eredménnyel végeztem el. Ez mind a korai gyógytorna eredménye egyébként, ami elképesztő hatékonyan helyreállított. Na, ez az edző viszont sajnos nem úgy éreztem, hogy képes lenne többet nyújtani annál, mint amit én itthon már tudok, úgyhogy végül lemondtam. Szigorú vagyok nagyon. Magammal főleg, és nem tudok elfogadni tingli-tangli edzőket. Maga az edzés másnap nem volt rossz, de annyira jó sem, ráadásul a bal térdem eléggé recsegett, amikor a TRX segítségével guggolásokat kellett csinálni és ott borzongott az edzőcsaj, hát köszi. Az edzés többi része pedig tök átlagos volt, a lábamban nem is volt izomláz utána.

Amúgy az állapotfelmérésen az is kiderült, hogy azért még mindig jelentős különbség van a két lábam között 3 cm a kerületét tekintve, továbbá az egyikkel 17, a másikkal 30 féllábas guggolást tudtam csinálni.

Nap, mint nap érzem azért a "korlátozottságot", a rendszeres fájdalmakat (bár már megszoktam azért), és hát az az igazság, hogy a mai napig nem állt vissza az energiaszintem, azaz továbbra sem tudok 8 órákat dolgozni, esetleg teljes kimerültséggel a végén, időnként.

Nem tudom, hogy most az ősz vagy tél közeledtével mi fog változni, úgy értem a lábamat érő hatások tekintetében - egyelőre persze nincs hideg, de gondolom most erre is fel kell készülni, hogy ilyen hideg és változó légnyomások nehezítik majd az életemet.

A kártérítési ügy megint teljesen leállt, augusztus közepe óta semmi nem történt (2 hónapja).

Ma egyébként elmentem futni, hogy a tegnapi lábfájást valahogy ellensúlyozzam, vagy legalább, hogy legyen miért fájjon a lábam, 4 km-t futottam, mert felújítják éppen a futópályát és csak az egyik oldalon lehet futni, de azt viszonylag jó idővel 7:35, ami azt hiszem a baleset óta a legjobb időm. Tulajdonképpen már csak 1 percet kell javítanom, hogy elérjem azt a szintet, amit korábban.

Hát igen, a repülőúttól féltem a leginkább és mint kiderült nem teljesen alaptalanul. Az első menet Budapestről Osloig tartott, úgy kellett kibírni, 2,5 óra - egész türhető volt, de Osloban már éreztem az erőteljes feszítést. Ezután 4 óra várakozás következett a csatlakozásra - ez nagy segítség volt, mert tudtam nyújtva tartani a lábam, sőt kicsit tornáztam is, szerencsére a New York-i járatra várakozók körében ezzel már semmilyen megütközést nem keltettem. Felszabadult nép. Az ezt követő 8 óra már korántsem volt olyan egyszerű, a legkülönbözőbb kellemetlenségek jöttek a lábamba, egyik se volt egyébként igazán komoly, de azért éreztem. 

A landolás után egyből autóút következett (újabb ülés), ami nem könnyítette meg a dolgomat. Végül 2-3 nap alatt múlt el a feszítő fájdalom, dagadtság, kicsit még jegelni is kellett. További nehezítő tényező volt, hogy ezen 2-3 nap alatt se túl sokat mozogtam, inkább szupermarketekbe kocsikáztunk, a környéket jártuk be néhány mérföldes körzetben, de szinte mindig autóval. Végül azért kikényszerítettem magamnak néhány nagyobb sétát, ez pedig már rögtön segítette a regenerálódást. 

4 nap múlva következett az újabb repülőút St Martinra, ez 4 órán át tartott és teljesen jól viselhető volt, hiszen már visszaedződtem a földre, valamint talán a levegősűrűséget, a légnyomáskülönbséget is megszokta a lábam, ami a két földrész  között van. Mondjuk egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az ilyesmi számít, de valahogy úgy érzem, hogy igen. 

St Martin maga volt a csoda: napsütés, magas páratartalom, meleg, sőt forróság - és amikor csak akarom: hűsítő légkondi, sötét szoba. Napfény, akár égetés szinten, langyos, átlátszó, fantasztikus, türkizkék tengervíz. Az első úszás: nem volt könnyű, tettem egy gyors és átgondolatlan mellúszástempót, a lábamba azonnal belehasított a szokatlan mozdulat okozta fájdalom, de gyakorlatilag másnapra már be is foldozta a hiányosságot, többé nem fájt ez a mozdulat. Elképesztő azért az emberi szervezet. 

Volt konditerem is, ott pedig bicikli, ezért tudtam edzeni szobabiciklivel is, de persze a többi gép is hasznos volt. Aztán persze meguntam a szürke konditermet és találtam egy betonplaccot a hegy tetején, oda jártam inkább, melegben és napsütésben tornázni. Egészen vad és intenzív tornák voltak, trance zenére, keményen és hatékonyan. Ez volt a fejlődés, a gyógyulás legfontosabb eszköze. A napsütés pedig csodákat tett a térdemen lévő jó nagy vágással. 

New Yorkba visszatérve nagyon szép állapotban kissé el is hanyagolhattam magam, szinte alig tornáztam az ezt követő 2 hétben, viszont cserébe rengeteget gyalogoltam. Nem számoltam, felesleges. Nagyon sokat.

Mondhatnám, hogy szinte annyit, mint mások, illetve én régebben turistaként, ami nem teljesen igaz, de majdnem, azért néha leültem, pihentem. Persze egyre kevesebbet bírtam, de szerintem ez egészséges lábakkal is így van: első nap 8 órát mész aztán 6-ot, aztán 2-t, 3-at. Egyszer merítettem ki magam nagyon a MOMA-ban, le is kellett dőlnöm, mert remegtem a kimerültségtől, de nem vészesen és nagyon hamar elmúlt, feltöltődtem, mint egy lemerült akkumulátor, szinte pillanatok alatt. 

A hazaút Budapestre teljesen zökkenőmentes volt és hatalmas szerencsém volt, mert nem ült előttem senki, tehát a karfára felpofátlakodhattam a lábam, sőt volt, hogy függőlegesen feltettem a háttámlára, ami elképesztően jót tett (vér visszaáramlás). Végül úgy érkeztem meg, hogy kutya bajom nem volt sem akkor se utána. 

Túléltem hát, megtettem a nagy utat. Mi az, hogy túléltem, beváltottam a tervem is majdnem, megcsináltam a januári út egyharmadát, 1 hónapot kint voltam az amerikai kontinensen. Ami nagyon jó érzés. Fejlődtem, edződtem, fantasztikus dolgokat láttam. Voltak nehézségek: fizikai és lelki is, de megbirkóztam vele, legalábbis szembenéztem. 

És most itt vagyok, az élet megy tovább, és a napi torna sem állhat meg. Sőt, egyre keményebb kell, hogy legyen. 

A lehetőségekhez képest szinte legkorábban végül megtettem, elutaztam a világ másik végére - nem mondom, hogy nem tartalmaz ez is jelentős megpróbáltatásokat, de egyelőre veszem az akadályokat több-kevesebb sikerrel.

Például 6 hónapja nem gondoltam volna, hogy fél évvel később én mégiscsak New York utcáin fogok órákon keresztül mászkálni, előtte pedig túlélek egy majdnem 10 órás repülőutat (tény, hogy 2-3 napig szenvedtem utána). 

Ezután jött egy átmeneti jutalomjáték, temérdek napsütés, tenger, gyönyörű környezet, pálmafák - minden azért dolgozik, hogy jól legyek, még jobban legyek, meleg, pára, trópusi szél, nyugodt helyszínek,

minden reggel torna a hegy tetején a világ legszebb "edzőtermében":

Az én játszóterem:

"Mániás hipochonder volna a professzor? A doktornak nem egy fárasztó, önsajnálatba merült hipochonderrel volt már dolga, aki folyton a belei működéséről értekezett. Csakhogy az ilyen pácienseknek "Weltanschauung-szűkületük" szokott lenni, korlátolt világlátásuk. És milyen gyötrelmesen unalmasak tudnak lenni! Nincs más gondolatuk, csak a test, semmit sem értékelnek, aminek nincs köze az egészséghez."

(Irvin D. Yalom: Amikor Nietzsche sírt)

Fenti sorokat olvasva jutottam arra az elhatározásra, hogy lezárom a balesetemet taglaló gondolatokat és új fejezetet indítok ezen blog keretein belül. Tény, hogy életem egyik legmeghatározóbb eseménye volt a január 23-i autóbalesetem, de túl vagyok rajta. Azt nem tudom, hogy elmúlik-e majd egyszer minden hatása, de most felhagyok a folytonos elemezgetéssel. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem fogom megemlíteni, szóval nem akarom kerülni a témát, de nem ez a lesz a vezérszál. 

A blogot átlényegítem egyfajta életmód/élmény beszámolóvá olyasmi témákról, amelyekről írogattam korábbi blogomban is (úgy tűnik soha nem fogok tudni leállni).

Persze az ilyesmi mások számára teljesen érdektelen, ez itt egyfajta öncélú agymenés, nem is posztolom sehová ezeket, hogy úgy mondjam ezzel én nem hajhászom a népszerűséget (persze minden mással igen). 

Ezt a blogot egyébként is elsősorban magamnak és néhány hozzám közel álló embernek írom.

Ahol megállunk, itt tartunk (egy utolsó összefoglaló):

Szinte tökéletesen tudom használni ismét a térdemet, futottam már szigetkört, biciklizek, sportolok, járok, térdelni és guggolni még nem tudok rendesen, jövő kedden indulok a baleset óta először hosszabb repülőútra, attól még egy kicsit félek.

A rendőrségi ügy hamarosan lezárul, 2 nap múlva, hétfőn megyek átnézni az összes iratot, utána átadják az ügyészségnek és kezdődik hamarosan a közvetítői eljárás. Még nem tudom ennek pontosan mi a menete, hétfőn talán okosabb leszek. Természetesen ezen ügymenetekről be fogok számolni, mert szerintem mindenki számára tanulságos, hogy mennyi ideig tart és milyen szakaszokból áll és főleg milyen eredménnyel fog zárulni egy alapvetően egyértelmű autóbaleset utáni per. 

Szóval akkor most következzék valami egészen más: az Élet. 

A komoly megpróbáltatások egy részén túl vagyunk, egy 10 napos fesztivál elején és egy 6 napos fesztiválon teljes egészében sikeresen helyt álltam. Utóbbi esetében meg tudtam oldani a pihenést rendszeresen, cserében folyamatosan egyenetlen terepen jöttem-mentem, ami igazából nagyon jót tett a térdemnek úgyhogy ezt is egy pozitív hozadéknak könyvelem el.

Sajnos a szobabiciklim híján nem biciklizem 2 hete, ezzel sürgősen kezdeni kell valamit, mert nem lesz így jó, az idő pedig folyton esős, viharban mégsem lehet biciklizni békésen a szigeten. 

A baleset ügyében némi előrelépés történt, hétfőn lehet menni úgynevezett iratbetekintésre, ahol meg lehet majd nézni pontosan ki mit nyilatkozott a balesetről. Pár nap múlva tehát okosabb leszek, például megtudhatom az orvosi szakértői véleményből, hogy mit mondanak rólam, mennyire tekintik maradandónak a sérülést.

Úgy hozta az élet, hogy vissza kellett adnom a szobabiciklit annak, akitől kölcsönkaptam, ami azért nagyon rossz, mert március vége óta minden nap használtam, tehát nálam tényleg nem ruhafogasként funkcionált. A biciklinek köszönhetően erősödtem meg látványosan időben, egy rendkívül legyengült állapotból és mindig nagyon jó volt, hogy 20 percet tekertem és máris sokkal jobban éreztem magam.

Na jó, egyébként nem dől össze a világ, mert egyrészt nyár van és lehet a Margitszigeten is biciklizni, másrészt akár vehetek is magamnak egyet, ez lesz nyilván, mert én mindig akarom használni - egy fontos alapeleme az életemnek most már és megszerettem a szobabiciklizést, ami amúgy sokkal nehezebb és sokkal jobban fejleszt, mint az igazi biciklizés, ahol ott van a lendület, ami hajt és jóval többet lehet pihenni közben, sőt kell is, mert egyfolytában nem tekerhet az ember, mint az őrült, figyelni kell a környezetre is.

Mivel ez az időszak a fesztiválok ideje, részben munka miatt is 4 napot távol voltam itthonról, úgyhogy ezalatt nem tudtam egyáltalán biciklizni, sőt 2 nap tornát is teljesen kihagytam szinte (valamit azért csináltam ott a szálláson, de az nem az igazi), cserébe viszont extrém módon agyonerőltettem a lábam, azaz mászkáltam, járkáltam egész nap éjszakába nyúlóan, ami részben jó is, mert látom, hogy megint meddig tudtam kitolni a határaimat, részben nehéz mert regenerálódni kell és ez kicsit kellemetlen (fáj meg ilyenek), viszont utána megint egy kicsivel tovább épülök talán. És még nincs vége, a jövő héten is durva megpróbáltatások várnak rám.

Ma hazatérve azonnal biciklire pattantam és kimentem a szigetre, majdnem egy órát bicikliztem és nagyon jó volt. Ami meglepő tapasztalat, hogy a híd bevezető szakaszán és a szigeten is van két olyan rész, ami elég erős emelkedő, ez kifejezetten jól esett, olyan volt a térdemnek, mint egy masszázs és egyáltalán nem volt megerőltető. Azt hiszem ilyen jó és igazi izmaim még talán nem is voltak, tényleg jól szolgálnak, csak minden nap karban kell őket tartani. De ez egyáltalán nem baj.

Kis lépés az emberiségnek nagy lépés nekem, egy kis szülinapi ajándék saját magamnak (bár az még csak holnap lesz): a ma esti torna után ismét rá tudtam ülni a sarkamra, legalábbis teljesen megközelítettem, hozzáértem.

Lehet még fokozni, de ez volt tulajdonképpen az, amit egyszer ismét el akartam érni.

Ennek most örülök. Lassan tényleg ép ember leszek ismét, bár pont ma is bosszankodtam, hogy egy idő után azért mindig, de mindig megfájdul a lábam, mindig máshogy, szinte mindig elviselhetően, de érezhetően, időnként pedig kifejezetten kellemetlenül (esténként). Állandó probléma. De ezek a kisebb sikerélmények feldobnak mégis.

Biztos már nagyon hülyének tűnök, hogy még mindig ezekről írogatok, de nekem igenis fontos, hogy ugyanúgy tudjak mozogni, mint régen, amitől egyszer nagyon távol kerültem, hál istennek, most már közel vagyok hozzá újra.

Az első kilométeren váltakozó típusú és intenzitású, nem túl nagy fájdalom jelentkezik időnként a lábamban, de fejben lerendezem, hogy ez átmeneti és ez így is van.

A második kilométerbe lépve már tudom, hogy ez meglesz, menni fog, mind az öt kilométer, kezdek bemelegedni. Az időm csapnivaló 9,85', de még így is lényegesen jobb, mint a legutóbbi 11'-es átlag (11 perc/kilométer). Eljutok a sziget feléig és egyre könnyebben megy a futás, elkezdek arra koncentrálni, hogy gyorsabb legyek, amennyire csak tudok, valamint a stíluson is igyekszem csiszolni (lehetőség szerint ugyanannyit használjam mindkét lábam, tehát ne "sántítva" fussak, talán nem látszik, de én érzem, hogy nem tökéletes az egyensúly).

A harmadik kilométer után egyszerűen nem hiszem el, hogy tényleg ennyire könnyen megy, a végére mindenképpen szenvedésre számítottam, erős lábfájásra, hatalmas potenciális akarat és lelkierőt készítettem magamnak elő erre az esetre, de nem volt rá szükség. Jön a negyedik majd az ötödik kilométer végül megérkezem a fél éve nem látott végpontba a sziget túloldalán lévő híd aljához, ahol a levezető gyakorlatokat szoktam végezni. Az átlag időt sikerül a végére egészen 9:23-ig javítani, ami ugye szintén nevetségesesen lassú, de itt  most nem ez számít (egészséges állapotban olyan 6:25 perc / km körül futottam a szigetkört).

Közben feltámad a szél, közeledik egy vihar, ami percre pontosan abban a pillanatban tör ki, amikor hazaérek biciklivel. A szigetről való kitekerés még egy kicsit küzdelmesre sikerül az erős ellenszél miatt, de nem okoz túl nagy erőfeszítést ez sem.

Szóval összességében jól sikerült és nagyon jó érzés, a rehabilitációt ezzel most már tényleg majdnem 100%-osnak tekinthetem, egyedül a guggolás és sarokra ülés hiányzik, a futás már sínen van ismét. Illetve hát a limit továbbra is megmaradt mindenféle tevékenységben, bármeddig állni, járni azért nem tudok, a nap végére kifáradok rendszerint továbbra is. Az autóktól kicsit még mindig félek, a zebrán átkelni úgyszintén, de igyekszem leküzdeni. Ja és a combizomkülönbség továbbra is látható, és ezt igazából fogalmam sincs, hogyan lehetne visszaállítani. 

Na, hát immár lassan fél év eltelt, jó még hátravan azért 2 hét addig.

Futás: ez még nagyon esetlegesen megy. Járművek után is elkezdtem tudni kicsit esetlenül, de már nem csak lépésgyorsítós technika, hanem futásnak is nevezhető formátum.

Guggolás: egyáltalán nem megy, vagyis egy darabig be tudom hajlítani a térdem, tovább nem, ami ugye nem nevezhető guggolásnak.

Sarokra ülés: jó, nem egy first world problem, de mégse megy teljesen, hiányzik jó néhány centiméter.

Nagyjából minden más megy, továbbra is furán kelek és furán fekszem, nem természetes a mozgásom, minden nap gyógytornázom azóta is, a múltkor kimaradt ugyan egy nap, de be lesz pótolva többszörösen.

Ezeket azért kellett, hogy összeszedjem, hátha tudok javítani rajtuk egyenként, egészen pontosan megoldani kéne. Mert szeretnék ismét 100% lenni, a jelenlegi 95% helyett.

Egyéb irányú zűrös ügyeim miatt a blog legtöbb régebbi posztja egyelőre nem elérhető, hamarosan - ha elcsitultak a kedélyek, visszakapcsolom. Köszönöm a kitartást és a visszatérést.