Ha most éppen nem fájna megint a lábam és nem lennék halálosan fáradt délután 4 órakor talán tudnék örülni teljes szívemből, mindenesetre valóban igazán nagy dolog történt hétfőn: ismét kimentem a Margitszigetre 4 hónap után. Biciklivel mentem és jól ment, aztán pedig 100-150 métert "totyogva" kocogtam. Kicsit idétlenül nézhettem ki, de a azért én máshogy éltem meg, jó volt. Közben rájöttem, hogy jobb lesz akkor menni, amikor nincsenek ennyire sokan, mert azért eléggé hülyének nézik az embert, alig mertem a normális futópályára lépni a többiek, az egészségesek közé. Egy idő után azonban felvettem egy tempót még ha lassú is volt és hát emelgettem a lábaimat, futásnak nem nevezném, de nagyon enyhe kocogásnak már talán lehet. Féltem, bevallom, nem akartam magam túlerőltetni, mert még vissza is kellett jönnöm biciklivel. A bicikliző combizmaimat viszont csúcsra fejlesztettem az biztos, mert konkrétan alig éreztem, hogy egyáltalán biciklizek, annyira jól ment.
Tegnap pedig folytattam a sokkal keményebb edzést, 40 perc szobabicikli bevezetés, aztán 25 perc nem kímélő guggolások, kitörés kezdeményezések, még itt is kicsit óvatos vagyok, de ez is egyre jobban megy. A növekvő izomerőmre és látványos erősödésemre viszont nagyon büszke vagyok, főleg ha belegondolok, hogy 2-3 hónapja mennyire le voltam gyengülve a sok fekvéstől.
Folyamatosan erőt kell merítenem, nehéz mindig valamiből
Ma azonban olyan fordulat állt be az ügyeimben, amelyet nem is reméltem, hogy egyszer bekövetkezik: hétfőn írtam egy elég vad és felháborodott levelet, cserébe a mai napon megérkezett az OEP-től a 2,5 hónapra vonatkozó baleseti táppénzem, úgyhogy anyagilag valamennyire egyenesbe kerültem.
