Ahogy korábban számítottam is rá, most jön csak a horror sztori java. 

Miután 3 hónapja nem történt semmi az ügyemben újfent, végre megérkezett a nyomorult féreg (bocsánat kicsit kezdek máshogy viszonyulni hozzá) biztosítójának (KÖBE) válasza a benyújtott kárigényekre. Ennek alapján megalapozottnak tartják a kárigényt és felsorolják, hogy melyeket látnak téríthetőnek, továbbá felsorolják, hogy mely kezeléseket tudott volna a TB is állni, gyógytornász, gyógymasszőr etc., na akkor javaslom, hogy épüljön fel bármilyen sérülésből ezeknek a "szakembereknek" a segítségével.

Ezzel párhuzamosan írt a közvetítő is valami kifogást, hogy tanfolyamon volt azért nem jelentkezett, de most fejből nem tudja mikor jár le a nyomozás felfüggesztésének határideje, (hát szerintem lejárt), mert akkor vissza kell küldenie a hagyományos út folytatására. Klassz, az még 2 év gondolom és egy kellemes kikapcsolódás: a per. 

Na most annyira felidegesítettek, hogy elhatároztam, hogy hadjáratot indítok mindenki ellen, ha ez nem oldódik meg számomra elfogadható módon (kurva sok pénzt fizet a nyomorult szar, figyelmetlen, szerencsétlen lúzer sofőr).

Konkrétan MINDEN NAP, MINDEN ÓRÁBAN érzem ezt a rohadt sérülést és biztos, hogy maradandó és nem tudok SOHA rendesen állni már, meg menni, meg ülni meg futni és érzem, ahogy romlik le a szervezetem minden szempontból, mert nem lehet, képtelenség ezt helyrehozni és közben az ügyemet és engem totálisan leszaró férgekkel kell egyezkednem.

Nem tudom jót teszek-e magammal vagy sem, mindenesetre ma elkezdek egy kicsit keményebb edzéssorozatot, mint eddig. Igaz, hogy a tegnapi futás egyfajta buta leamortizált érzést adott, viszont utána némi jógával helyrehoztam és újfent szellemi és testi magaslatokba juttattam magam (ezeket az exhibicionista ömlengéseket relatív módon kell persze felfogni, minden kijelentést magamhoz képest kell nézni, ami abszolút értelemben egyáltalán nem nevezhető egy magas szintnek, nekem mások az úgynevezett adottságaim). 

A Nike Running alkalmazásnak van egy új modulja a Coach Running, ez egy 8 hetes edzés és egészen pontosan megmondja, hogyan fussál. Érdekes lesz. 

Tegnap is kimentem futni - akkor még nem tudtam, hogy ma ilyen komoly projektbe kezdek - elég furcsán indult, mert nem lehetett eldönteni, hogy most meleg van vagy hideg - én a melegben bíztam és persze amikor nem éppen a napon mentem, simán szétfagytam. A futópálya azonban kellemes volt, leszámítva a fehér csizmás nőkkel a futópályÁN andalgó bunkókat, a futópálya egy részének lezárását, valamint a furcsa neonzöld szettes, hátizsákos-sapkás futókat, akiket nem tudok hová tenni. Egy idő után már senki nem hagyott le, sőt egész jól kiléptem a teknősbéka image-ből a vége felé egyre inkább valódi futáshoz hasonlatos, koordinált mozgásokat produkáltam.

Hangulati jelleggel

Ma reggeli kávé:

Tegnapi futás:

Ezzel pedig ma fogok próbálkozni, még semmit nem ígérek:

Több, mint egy év után - némi segítséggel - ráébredt az engem elgázoló sofőr, hogy esetleg bejelenthetné az egykori biztosítójánál az ügyet, bár azt nem értem, hogy ez magától miért nem jutott mondjuk akkor eszébe, amikor az egész eset történt. A struccpolitika valószínűleg hatékonyabbnak tűnt. 

A lényeg, hogy a nem túl szívderítő és kimenetelét tekintve a nullával egyenlő közvetítői eljárás első köre után érkezett egy megkeresés, hogy legyünk szívesek beadni a kárigényt a pasi biztosítójánál. Meg is történt, összeírtam mindent, leírtam újra a balesetet (de jó is ez), beadtuk az összes számlát, továbbá az igényt a múlt héten, és most ismét várakozunk. 

Azóta egyébként a fickó eladta az autóját és már nincs is ott biztosítása, csak, hogy megkönnyítse gondolom az ügy menetét. Nem is emlékezett egyébként konkrétan, hogy mikor történt az eset.

Közben érkezett egy váratlan levél a Honvéd Kórháztól, amelyben jelzik, hogy augusztus 5-én terveznek megműteni, de én ezt sajnos nem tudtam beiktatni egyéb akkori elfoglaltságaim miatt, ezért éppen tegnap ismét kaptam egy másik időpontot: október 27-én szedik ki tehát a beépített fémeket a lábamból. Nem lesz kis műtét, majdnem egy ugyanakkora vágás, mint az előző, néhány hét rehabilitáció, sebgyógyulás, erősödés, ilyesmi, újabb szenvedések.

Így fogok már kinézni:

Ugyanakkor lezárul egy nagyobb korszak az életemben, április végén elköltözöm a jelenlegi otthonomból vissza a Károly körúti fészekbe, ahol születtem, és amelyik amúgy egy szuper lakás, csak még ott van néhány tennivaló előtte. Úgyhogy ismét nagy változások elé nézünk idén. 

Sajnos nem tudok olyan szívderítő dolgokat írni, hogy például jön a tavasz, meg, hogy de jó megint futottam... mert persze tényleg futottam megint, de igen nehézkesen ezúttal, részben azért mert kicsit újra megfáztam, továbbá tegnap kicsit hosszúra nyúlt a nap, illetve az este, egy borkóstoló rendezvényen voltam (kb. egész nap), hát talán nem kell ecsetelnem a részleteket, a végére ugyan disztingváltam, de az egész kiruccanás hatását azért éreztem ma egy kicsit. A tavasz pedig jön hát, valamikor, egyszer... Egyelőre még mindig hideg van.

A futás első néhány percében megint a "mindjárt meghalok" pillanatait éltem és bár az első kilométer jó idővel zárult ismét, utána kibillentett, hogy például újra nekiálltak a futópálya átalakítási munkálatainak, ami miatt kerülni kellett meg ügyetlenkedni és hát nekem amúgy se ment könnyen most a dolog, úgyhogy ott totyogtam bénázva, hogy akkor most merre lehet menni - végül pedig épphogy 4 km-et futottam, persze egyre rosszabb idővel. Az utolsó egy kilométer pedig már megint tömény koncentrációval telt, hogy végre terheljem a bal lábam is, talán sikerült. Utána napsütésben hazasétáltam, vagyis még a Paniniben volt egy kis találkozóm. 

Az "ügyről" mondanom sem kell, hogy sehol nem áll, a sofőrre kirótt 3 hétnek (mármint, hogy talán kérdezze már meg a biztosítóját, hogy mik a lehetőségei) ugyan vége, de nem jelentkeztek, nyilván időhúzás a céljuk. Tényleg szinte ez a legborzasztóbb, hogy az embert még meghurcolják ilyen módon is, a várakozással a tehetetlenséggel, nekem pedig marad a mindennapos kínlódás, a visszatérés harca.

Ilyesmikkel emésztem magam, de minek, amikor meg jó dolgok is vannak, az év esedékes nagy rendezvényére készülök, amit tavaly is ugye lenyomtam, ez viszi most el főként az energiámat, úgyhogy most éppen ezen a nyűgös szombat délutánon épp eléggé leharcolva is érzem magam, pedig hát végülis nagyon nincs rá okom, jó lenne a vidám gondolatok felé terelődni.

Így festett a Margitsziget ilyenkor, vagyis hát én festettem így le a fényképezőgéppel (mármint iphone). 

Az elmúlt hét nagyon intenzívre sikerült, egyre többet dolgozom megint, mellette sokat sportolok is, ugyanakkor a szerda reggeli események alapvetően mégiscsak megviseltek. 

Ezt félig-meddig feldolgozandó már tegnap is el akartam menni futni. Szépen sütött a nap és a hőmérséklet egyértelműen nulla fok felett volt, de végül nem tudtam rászánni magam, itthon viszont intenzíven tornáztam, amennyire csak lehet. 

Na, de ma végre képes voltam elmenni futni, nem biciklivel, hanem gyalog - tekintve, hogy a pincében lévő biciklim kerékgumija elég durván leeresztett, viszont ez a kigyaloglás nagyon jót tett, mert bemelegített - ráadásul napfényben gyalogolhattam. Jó nagy tömeg volt a Margit hídon, mindenki kivonult. Én pedig aranyfényben úszva vonultam és aztán nekivágtam. Az első  kilométernél nem adott a Nike Running alkalmazásom visszajelzést, amit nem igazán értettem, de végül aztán elmondta, hogy állok. Ahogy bemondta a sebességemet és az eltelt időt nem akartam hinni a fülemnek, konkrétan megijedtem a saját teljesítményemtől, ez talán nagyon buta dolog, de így volt. Olyan időt mondott be, amit még egészséges állapotomban is elég ritkán futottam - és ez mindvégig így maradt. Összességében gyakorlatilag rekord idő alatt futottam le a szigetkört, a baleset óta számítva mindenképpen, de még önmagamhoz képest is. Futás közben elég komolyan foglalkoznom kellett azzal, hogy ne szedjem kapkodva a levegőt izgalmamban a váratlan jó teljesítménytől és ne romboljam le ezáltal saját magam azonnal, amit készülök elérni. Végül legyőztem lelki értelemben ezúttal önmagam és a növekvő egót is, nem posztoltam, nem dicsekedtem - csak egy embernek. Mondjuk rendkívül kényelmetlenül öltöztem, ami előre nem volt látható, mert megfelelő szerelést vettem magamra, de ebből volt egy régebbi - még síeléshez vett testhezsimuló nadrág, na az borzalmas volt és végig le akart csúszni rólam, úgyhogy nagyjából erre ment el a fél energiám, hogy ne lecsúszott nadrággal fussak és a különböző testrészeimet ne tegyem kéretlenül közszemlére. 

Közben pedig azért nyomasztott ennek a szerencsétlen sofőrnek a "drámai jelenete", amit szerdán rendezett és igazából már bántam, hogy nem akadtam ki sokkal jobban és látványosabban rajta. Szerintem túl diplomatikus és visszafogott voltam, ez az ember egyáltalán nem fogja fel, hogy min mentem keresztül. Legszívesebben odahajoltam volna az asztal fölé amikor agonizálni kezdett, hogy ő azt hitte 3-400 ezer forintot elég lesz fizetnie, és elmondanám, hogy - ha tudni akarja, akkor a térdmozgató berendezés bérlése volt önmagában 35 ezer forint per hét, és ha azt nem használom, akkor nem tudok rendesen járni - és csak a gyógytornászra, minimum 200ezer forintot elköltöttem és a fájdalomcsillapítókra is soktízezret, a rohadt mankóra és orthezisre pedig még 20-20 ezreket. Szóval nem fogja megúszni néhány százezer forinttal, kb. egy menőbb televízió árával. Fizetni fog, akármennyi időbe is telik - és nekem konkrétan meg van a célom azzal a pénzzel, amit arra fogok fordítani, hogy testileg és lelkileg is tovább épüljek, amennyire csak lehet, szóval nem elszórom és nem luxus dolgokra tervezem költeni.

Ma találkoztam az emberrel, aki elütött. 

Budapest Főváros Kormányhivatal Igazságügyi Szolgálata, ígéretes elnevezésű intézménybe kellett menni, ahol az úgynevezett portán a gondolom exbűnöző biztonsági őrök megkérdezték van-e nálam gázspray, kés, egyéb támadó (védekező) eszköz, mivel én vagyok az áldozat, meg kell, hogy kérdezzék - hiszen legutóbb egy hetvenéves néni egy fél téglával a táskájában ment az eljárásra... 

Felmentünk az előtérbe, ahol egy légtérbe ültetik a sértettet és a gyanúsítottat (innentől kezdve végülis érthetőek az óvintézkedések a bejáratnál). Én - valami hirtelen jött rossz érzéstől vezérelve - nem voltam hajlandó az előtérben maradni, egyszerűen nem voltam rá képes, hogy leüljek az engem elgázoló ember közelébe. Továbbmentem a folyosóra, de a biztonsági őr próbált visszaterelni. Szerencsére az ügyvédem közbeszólt, hogy először is kikéri magának ezt a hangnemet, ahogy beszélnek velünk, amióta beléptünk, mi itt sértettek vagyunk, nem ugyanaz a bánásmód szerinte, mint a gyanúsítottaknál. Ezután szerencsére bementünk a közvetítő szobájába, egy kerekasztal köré leültünk. Felkértek, hogy mondjam el "mi van velem", hogy éltem meg a balesetet, most, hogy vagyok, mit érzek stb. Minden drámai felhang nélkül (nyilván) elmondtam, hogy mindent megtettem azért, hogy meggyógyuljak, jól vagyok, de sokat szenvedtem, sokáig nem tudtam dolgozni, továbbá nincs vége, vár még rám egy nagy műtét stb. Ezek után közöltem a kárigényt, amelyen persze kiakadt a fickó - de óvatosan megkértem, hogy ezt hagyja abba, mert nem esik jól nekem még ha ez is a véleménye és nincs szükségem arra, hogy a drámai reakcióját nézzem (mondjuk ott a helyszínen nem így fogalmaztam meg). 

Az ügyvédem világosan közölte velük mi fog következni, ha nem fizetik ki, továbbá eligazította őket, mert egy elég fontos kört kihagytak az ügymenetből (nem ment el a saját biztosítójához). Úgyhogy újabb három hét, mire folytatódik a sztori.

Közben kezd bennem leülepedni a keddi vizsgálatok eredménye és hát persze zajlik az élet körülöttem. Már megfogalmaztam magamnak, hogy hiába is akarnék nem tudok úgy tenni, mintha az életemet nem valami hülye, hatásvadász forgatókönyvíró írná. Valóságshow. 

Nem tudok nem arra gondolni szinte folyamatosan, hogy szeptemberben újra felvágják a nagy nehezen meggyógyult és ismét jó állapotban lévő lábamat és ugyan addig még sok hónap van, pl. nyár is és minden jó meg rossz, akkor is kellemetlen ebbe belegondolni. Nem tudom mennyire fog fájni mennyire leszek megint beteg tőle, mi vár rám és főleg utána megint mennyi idő lesz visszatérni a normális kerékvágásba.

Továbbra sem álltam meg a fejlődési íven, erősödöm tovább, múlt hétfőtől pedig elkezdtem magán jógaórákat is venni. Természetesen nagyon nehéz, mivel nem vagyok egy jógaalkat, de nem tudok mit tenni, a saját tempómban haladok, a saját léptékem szerint elért eredményeknek örülök és értékelem.

Én érzem a fejlődést, ez nekem elég, mondjuk szerintem látszik is.

Közben év elejétől elkezdtem dolgozni egy új helyen, pontosabban már decemberben is oda jártam be, ez most új helyzetet, ismét rendezettebb körülményeket jelent a terület pedig nagyon izgalmas, a lehető legjobb, amit el tud magának képzelni az ember (pontosabban én). 

Hatalmas teendők várnak rám március végéig, ráadásul az ember, akitől bérelem a lakásom kitalálta, hogy sokkal több lakbért akar úgyhogy vagy lépek vagy fizetek másfélszer annyit, hát szép döntés vár rám ebben a kérdésben is. Természetesen rettenetes a lakáspiaci helyzet, pénzéhes maffia srófolja fel az árakat és uralkodik itt is. Ráadásul ezt a kerületet most nagyon felkapták, ahol lakom (XIII.) és mesterségesen nyomják fel az árakat. 

Jövő héten új fejleményekkel jövök, ha minden jól megy, hiszen szerda reggel megyek a várva várt közvetítői eljárásra, ahol leülhetek szemtől szembe az engem elgázolt emberrel, csodálatos lesz.

Az egy év utáni kontrollt megelőző tortúra nem volt kicsi, de végül eljutottam és sikeresen végig is csináltam, röntgen, vizsgálat egyéb - minden rendben van, igazán büszke voltam magamra, hát még a sebészem. 

Kiderült, hogy a fémeket a lábamból szeptember körül fogják kivenni és hát azt is kiderítettem kis rámenősséggel, hogy ez pontosan mit takar: sajnos be kell feküdni, kivizsgálnak, majd rá egy hétre jön a műtét, egy majdnem ugyanakkora vágást csinálnak rajtam, mint a baleset után és 4-6 hét lesz az újabb gyógyulás :(, hát nem tudom, hogy fogok ebből újra kijönni, de sokkal kisebb lesz persze a betegség szakasza és járhatok végig normálisan, ez a lényeg. 

Közben az ügyben is történt előrelépés: végre kaptam időpontot a közvetítői eljárásra, jövő hét szerda reggel leültetnek az emberrel, aki elütött és meglátjuk mi lesz ott. Hát kíváncsian várom. 

Ma egy éve ilyenkor még tudtam rendesen leguggolni, mindenféle lábhoz kötődő érzések nélkül, fájdalom, nyomás, feszítés nélkül mentem az utcán, hogy úgy mondjam nem is gondoltam a lábamra, miért gondoltam volna, hiszen a részem, normális és egészséges volt. 

Reggel elmentem még a Madal Caféba (azóta is kedvenc kávézóm), ahol kaptam egy oklevelet, hogy én voltam 2013-ban (tehát az előző évben) az egyik leghűségesebb törzsvendégük, már, aki a foursquare alkalmazással be is csekkolt, szóval az év mayorje voltam. Büszkén fotózkodtunk közösen, lelkesen. 

Tulajdonképpen ugyanolyan nap volt, mint a többi. 

Este hazafelé menet szokatlanul sötét volt az utcán. Ez egyébként előfordult az utóbbi időben, hogy - ki tudja miért - nem volt közvilágítás, ami még a Pozsonyi utat és környékét is képes volt félelmetessé tenni, hiszen tényleg semmi fény nem volt, egyedül a jelzőlámpák színes, váltakozó fénye világította meg halványan az utakat. Tulajdonképpen vaksötét volt.

Így haladtam át a Hollán Ernő és Victor Hugo utcai kereszteződésben, az amúgy egészen kicsi és rövid zebrán. Utólag teljesen hihetetlennek tűnik, hogy ezen a rövid útszakaszon, a néhány másodperces átmeneti pillanatban mégis ilyen sorsfordító események tudnak lezajlani.

Költői túlzásnak tűnik a kifejezés és mégis igaz: a semmiből jött elő hirtelen a fehér Suzuki. Az a szerencsétlen - és szerintem egyébként rengeteg balesetet okozó - közlekedési helyzet volt éppen, amikor "mindkét félnek zöld", tehát neki is balra kanyarodva, és a zebrán áthaladónak is.  Mindenesetre ő nem nézett semerre, csak ment a lámpa jelzését követve előre, nem feltételezte, hogy valaki éppen átmegy a zebrán, megkockáztatom nem is sokat látott, csak, amit a fényszórói bevilágítottak. Mivel kanyarodott, rám csak a legutolsó pillanatban vetődtek a fényszórói, megállni már nem volt ideje, akkor vett észre, amikor nekem jött. 

Én csak annyit láttam, hogy jön oldalról egy autó, nyilván feltételeztem, hogy megáll, oldalra nézve haladtam tovább, hihetetlen volt, hogy nem, nem áll meg, csak jön felém és egyszer csak tényleg nekem jön. Nem ütött nagyot, csak egy lökés volt, de elég ahhoz, hogy elessek az autó mellé, illetve felsikoltsak az ijedtségtől, ahogy ezt később a fültanúk elmondták. Ő kiszállt és nekiállt győzködni, hogy ugye semmi bajom, elnézést kért, hogy nagyon fáradt és 12 órát volt szolgálatban. Nagyon meg volt ijedve ő is, én elsősorban megkönnyebbülést éreztem, hogy végre észrevett és, hogy nem haladt tovább, illetve félelmet, hogy mindjárt jön egy másik autó, hiszen teljesen sötétben voltunk, nem látszottunk, csak a jelzőlámpa fényei világítottak meg bennünket hol pirossal, hol zölddel. Na meg persze az autó fényszórói. 

A kései órához képest egész sokan lejöttek segíteni, volt, aki shortban és köntösben (januárban, mínuszok voltak). Én éreztem, hogy igazán komoly bajom nincs az ijedtségen, az érezhető sokkon és a bal lábamban érzett egyértelműen erős, de nem elviselhetetlen fájdalmon kívül. 

Később aztán kiderült, hogy egy elég szerencsétlen helyen a bal térdem oldalsó részénél sikerült betörnie a csontnak, amelyet műtéttel és beültetett fémekkel kellett stabilizálni, fekvőgipszet kaptam és elindultam a hanyatlás útján. Mérhetetlen sokféle - a műtéttel járó fájdalom, legyengülés, sokk utóhatások, tehetetlenségérzés, kétségbeesés várt rám. Aztán szépen, rendkívül lassan, elkezdtem gyógyulni, elkezdtem felépülni, végtelenül hosszú ideig nem állhattam rá a bal lábamra, ez volt a legrosszabb, legyengült, átalakult - a mai napig igyekszem behozni vele a lemaradást, a funkcióvesztés okozta átstruktúrálódás utóhatásait.

Ahogy most állunk: 

A balesetet követően 3 hónap után jutottam először táppénzhez, méghozzá azután, hogy írtam egy zsaroló, fenyegető levelet az OEP teljes felsővezetésének. Másnap átutalták a pénzt. 

Az engem elgázoló sofőr ellen eljárás indult, amely a mai napig nem zárult le, jelenleg felfüggesztés alatt van, közvetítői eljáráson, ahonnan 3 hónapja nem jelentkezett senki. Az ügy nyomozás része lezárult, a sofőr jogosítványát nem vették el és várhatóan nem is fogják. (Ha iszol két pohár bort, elveszik a jogosítványod, ha elütsz egy embert, nem. Szegény sofőr, hogy sajnálom, hiszen csak fáradt és figyelmetlen volt, miért is vennék el a jogosítványát).

Nem tudom az ügynek milyen kimenetele lesz, mennyi kártérítést lehet érvényesíteni és mennyi az, amit végül ki fog fizetni. És legfőképpen: mennyi időnek kell ehhez eltelnie. Persze felőlük, - mindenki felől (természetesen itt az ügyet bonyolító közigazgatási szervekre gondolok) - pont meg is dögölhettem volna, hiszen azóta magam finanszírozom a felépülésemmel járó valamennyi költséget. 

Jövő szerdán megyek a műtétet követő egy év utáni kontrollra, reméljük minden rendben lesz, a fémeket még nem tudom mikor és milyen körülmények között veszik ki a lábamból. 

Tanulság: nézz körül mindig, sokkal jobban, mint eddig, soha ne bízz az autósokban, hogy megállnak, észrevesznek, akár zebrán vagy máshol. Embertelen, borzalmas hosszú idő és küzdelem vár rád mire érvényesíted az igazad (ha egyáltalán) - az egészségedről nem is beszélve, ami ugye teljesen más megvilágításba kerül. Kozmikus közöny - ezzel a kifejezéssel tudnám jellemezni, amit tapasztalsz majd. Senkit nem érdekel majd, hogy valami bajod esett más hibájából, egy olyan utcán, a belvárosban, relatíve jó környéken, ahol ki tudja miért nem volt közvilágítás. Senkit nem fog érdekelni, senki nem lesz felelős ezért.

Nekem immár papírom van a  baleset okozta maradandó következményekről. A sofőr pedig egy éve gondtalanul autózgat a városban. Néha fáradtan, néha talán kevésbé fáradtan. Néha van közvilágítás, néha nincs. 

Első próbálkozás
Budapesti VI. és VII. kerületi Ügyészség.

- Jó napot kívánok. dr. Balikó-Könczöl Ritával szeretnék beszélni.

- Kapcsolom.

Dallamos gépi zene... vonalbontás.(??)

- Jó napot kívánok, ismét én, az előbb megszakad. 

Kicsit ingerültebb hangon: - Jó, akkor kapcsolom újra, ha most sem sikerül, akkor próbálja kicsit később. 

Trillillala (dallamos gépi zene).. vonalbontás. 

Biztos "elfoglalt" az ügyésznő. 

Azért majd még próbálkozom. 

Október 28.-i dátummal felfüggesztették az ügyet 6 hónapra, de ez most a dolgok normális menete, mert közvetítői eljárásra bocsátották Na most ebből ugye letelt majdnem 3 hónap és nem jelentkezett senki. Ez, hogy megy? Mi ez? Ennyire elfoglaltak a mediátorok? Akkor miért nem vesznek fel többet? Mi az, hogy egy ilyenre 3 hónapot kell várni? Ennél még a rendőrség is gyorsabb volt. Nem, nem érdekel semmilyen kifogás.

Magyar Honvédség Egészségügyi Központ, Általános Traumatológiai Osztály 71707-es mellék. Kicsöng, de senki nem veszi fel.