Szerintem kb. 5 kilót fogyva (még maradt belőlem), tegnap délutántól ismét láztalan vagyok, semmi külön gyógyszert például antibiotikumot nem vettem be. Újra embernek érzem magam, és ami a lényeg, úgy tűnik leküzdötte a szervezetem a kórt saját magától - persze várjuk ki a végét, azért csúnya köhögés van még, de a láz most elmúlt. Tulajdonképpen annyi történt, hogy erőt vettem magamon és nagyjából normális ebéd után vettem be a lázcsillapítót így feltehetőleg volt miben felszívódnia ennek a szerencsétlen hatóanyagnak, míg előtte nem igazán.

Most már enyhén bezárkózva érzem magam, hogy ki se mozdultam nagyon messzire péntek óta, de holnap ez megváltozik, ismét útra kelek. 

Viszonylag jól vagyok edződve most már a szenvedéshez, de amit tegnap koradélután óta átélek az szerintem nem embernek való, tulajdonképpen párszor már azt is éreztem,hogy ezt lehet, hogy nem élem túl. Nem megy le a lázam 38 fok alá, már tényleg minden létező határig bevettem mindenféle gyógyszert. Szörnyű szenvedések, étvágyam is alig van (na jó ez nem nagy baj), most agyonvágtam magam egy citrom-gyömbér-méz kombinációs esszenciával, ez elég jót tett. Szóval borult teljesen az egész hétvége, holott elképesztően meleg van, valami 15 fok, ez mondjuk ki nem igazán normális így január elején.

Tegnap végre + 3 fokba emelkedett a hőmérséklet, úgyhogy ismét kimentem a szigetre futni, 5,1 km-t sikerült is lenyomni. Nem volt egyszerű egyébként, különösen azért mert nagyon kellett koncentrálnom a dupla terhelésre, azaz arra, hogy mindkét lábamat ugyanannyira használjam. Meglepő módon ez a koncentráció pluszban döbbenetesen elfárasztott, de azt hiszem a bal lábam elkezdte fokozottan leszívni az energiámat ismét, tulajdonképpen a végén alig tudtam hazavánszorogni, felfrissülésről például szó sem volt. Összességében azért nagyon jót tett és hasznos volt, persze azóta fáj is a lábam, ez mindig így szokott lenni, de utána jobb állapotban lesz, mint előtte, ilyen mínuszból regenerálódásnak hívom és már ismerem az érzést.

Na, hát amúgy meg eljött a január, ami tudjuk mit jelent, pár nap/hét és meglátjuk mi a következő lépés, úgy értem orvosilag milyen borzalmaknak leszek még kitéve, ha egyáltalán. 

Új év, új élet, persze csak miután a szilveszteri másnaposságot kihevertük. Mármint én nem vagyok másnapos (tényleg), de kicsit későn feküdtem le az igaz és néhány fogadalmam például szinte kivitelezhetetlen. Elsősorban az egészséges táplálkozás terén, ha egyszer csak rozskenyér meg krémsajt van itthon, akkor mit tud reggelizni az ember, hát ezeket, tessék így csúszunk bele rendszerint a minden mindegy állapotába. De most nem! 

Az edzésem terén is óriási változásokat kezdeményezek, mint tudvalevő eleve nem a zéróról indulunk, hanem egy most már közel egy éve tartó igen fegyelmezett és rendszeres edzés az alap, legfeljebb 2-3 nap volt a maximum, amit kihagytam és azt is lelkesen jelezte a lábam, szóval igazából nem igazán volt más választásom, nem nagy érdem. Továbbra is úgy gondolom, hogy nem olyan nagy baj, hogy az embernek a rendszeres torna a gyógyszere.

Mától tehát:

Nem eszem húst, ameddig bírom. (Kíváncsi vagyok a közérzet változásra, érezhető lesz-e valami.)
Nem eszem sós ételt egy hétig. (Meglátjuk mi változik tőle, ebben amúgy nem nagyon hiszek, de itt is kíváncsi vagyok.)
Nem eszem édességet (már ettem az előbb egy Desszert.Neked ischlert - szörnyen finom és eleve itt volt, nem volt mit tenni, de majd mostantól). 
Maximum napi egy kávét iszom. 
Nem eszem drága, pazarló helyeken.
Kétszer annyit edzek, mint eddig, reggel és este is: 30-30 percet.

És hát akkor 2 hónap múlva megnézzük mi a változás. 

A tél közepébe beleszürkülve, belefagyva jó elkapni egy-két erősebb napsugarat, mostanában fokozottan igyekszem szívni magamba az ilyen pillanatokat. 

Nemrég voltam - nem kell teljesen hülyének nézni - egy Aranyfény átadás mindenkinek nevű programon, pusztán az érdekesség szintjén kezelve, de azért valamennyit be is fogadtam belőle. Utána pedig, ha már ilyen nyitott napom volt, kipróbáltam az új, minden sémát megtörő Uber taxit, nem volt teljesen problémamentes, de mindenesetre érdekes. 

Visszatérve a lélek belső nyavalygásaira gyorsan, építgetem tehát magam ellegózgatva, tegnap például voltam majdnem 2 órás speciális masszázson is, ahol konkrétan szétnyúztak, de nagyon jól esett, simán el tudnám viselni minden nap ezt a "gondoskodást". 

Viszont ma is süt a nap és ez nagyon jó, és mindjárt itt az év vége.

A hangzatos és mégis semmitmondó cím igazából sokféle témát takar, először is leesett az első hó, úgy értem ebben a szezonban, mert persze idén januárban és februárban már volt, de engem az ugye hol érdekelt lévén betegágyban fetrengtem, na jó januárban még többnyire nem (január 23. este 11 óra az ominózus dátum). 

Néhány nap és újra januárról beszélhetünk, hovatovább, ha valaki esetleg elvesztette volna az amúgy aktuálisan tartott fonalat: pár hét és egy évesek lesznek az édes kis támogató csavarok a bal térdem környékén, amelyektől azonban - persze ki tudja konkrétan mikor - rövidesen búcsút is veszek. 

Az első hó, egyáltalán a hó léte azért fontos számomra, mert fokozott óvatosságra int, nő az elcsúszásveszély stb., és mivel magamat továbbra is hímestojásként kezelve, valamint mérhetetlen mélységekben zajló analízisnek kitéve - szóval mindez pusztán annyit jelent, vigyázni kell, nem elvágódni, még annyira se, mint mások, sőt semennyire, ha lehet. Igen, kicsit félek is. 

A futásnak ez a fokozott hideg egyébként sajnos gátat szab, mert mínuszokban nem tudom helyes-e, nem eléggé bemelegedett izmokkal futni, nem csak azért mert nem vagyok egy mai csirke, hanem azért sem, mert nem olyan régen törött lábú (szárnyú) csirke vagyok. 

Itthon azonban töretlenül töröm magam, úgy értem fejlesztem és a napi 20 perc szobabiciklizésnél ugyan egy percet se vagyok képes többet eltölteni a rozoga kapott biciklin, nemcsak azért mert dögunalmas, hanem mert szar is, mint arról hosszan panaszkodtam egykoron, nem lehet rajta semmit állítani a lábam pedig épphogy leér, szóval egyértelműen alaphatékonyságú térdmozgatásra és a semminél több bemelegítésre alkalmas egyedül. 

Kaptam viszont karácsonyra egy remek támogató irodalmat, amelynek segítségével elmélyíthetem a -100-on álló jóga ismereteimet és fejleszthetem szintén hasonló fokon álló képességeimet (-200-ról indultam, de ennek semmi köze a lábtöréshez), nem baj talán egyszer eljutok oda, ahonnan a teljesen kezdő átlagemberek indulnak. 

Időnként azért elgondolkodom vajon helyes-e ennyit filozofálni a saját egészségi állapotomon és fejlődésemen, de igazából ez nekem jó és sokat segít és bár nyilván másoknak dögunalmas, nekem nem, és jó látni a mérföldköveket. Például tegnapról is beszámolhatok egyről: sikerült 100%-osan ráülni a sarkamra egy kimerítő torna után, persze hosszas egyengetést és bemelegítést igényelt a dolog, de még bele is tudtam engedni magam. Úgyhogy ez most már képesség szinten ismét megvan, csak ugye gyakorolni kell továbbra is. A teljes leguggolás még hátravan, de ott inkább megint "csak" belső félelmeket kell leküzdeni. 

A jövő év első nagy programja január 17-én a Burning Ball lesz számomra Bécsben, már nagyon várom és lélekben nagyon készülődöm. Furcsa lesz és különleges kihívást jelent, hiszen fogalmam sincs mi vár ott, ráadásul úgy tűnik, hogy társaság nélkül megyek, mert szűkebb környezetemben most már csak engem érdekelnek ezek az extrém kalandok. A lényeg, hogy lelkileg és testileg is igyekszem magam (hozzám képest) magasabb szférákba juttatni, annak minden lehetetlenségével. 

Szóval sikerült újra lefutni 5 km-t, még nem is volt igazán hideg és úgy érzem nagyon jót tett, mintha megint szintet léptem volna. Ráadásul felújították részben a futópályát, úgyhogy nagyon jó volt futni. Menet közben persze megint küzdelem volt önmagammal, főleg, hogy egyensúlyban fussak, mindkét oldalra terheljem a súlyom, hát ez a végeredményt tekintve nem igazán jött össze, mert csak a jobb lábamban van izomláz, de abban nagyon erős, pedig pont nem azt kéne edzeni. Van egy akadály, amit nem tudok túllépni, és nem érzem megoldásnak azt, hogy csak a bal lábamra edzek, az nem jó. Valami más kell, de nem tudom mi. Talán valami olyasmi kéne tényleg, hogy a jobb lábamat szinte ne használjam - de ez persze hülyeség lehet. Dilemma. 

A lényeg, hogy a futás végén nagyon jó volt, erős vagyok és jó fizikai állapotban vagyok, voltam már ilyen állapotban életemben, de közelítek az eddigi legjobb formámhoz.

Kisebb fejlemények, újabb utazás, mozgásokban fejlődés, a baleset ügyben egy mini előrelépés. 

Miközben igyekszem lépésről lépésre bővíteni minden mozgáslehetőségemet, sőt egészen tartalmas napokat is tartok, például tegnap egy napra sűrítettem egy újabb kör 1 óra manuálterápiát, 1,5 óra masszázst és 1,5 óra jógát késő estig. Az intenzív mozgásoknak is egyre inkább teret kéne adni (futás javítása stb.), ezek még nem mennek könnyen.

Folyamatos változásban van a tél miatt is a szervezetem, a hidegérzet például alapvetően újdonságként éri a feltehetőleg nemrég született sejteket, mivel kb. 1 hete jött be az igazi hideg, ezen már kezdek is túl lenni. A jóga  területén elért testi fejlődésemet úgy tudnám érzékeltetni, hogy mondjuk 1000 egységből kb. a 12-nél (se) tartok, továbbá kiegészíteném azzal a ténnyel, hogy mások eleve 200-ról vagy 600-ról indulnak. Nevetségesen merev és kötött testszerkezetem van, ezen változtatni nem egyszerű, ha én itt tényleg elérek olyan testtartásokat, megközelítőleg, amelyeket mások (na jó kiskori balett múlttal persze egyszerűbb) néhány óra után, akkor az tényleg nagy eredmény.

Azt hiszem az ilyen típusú embereknek van a legnagyobb szükségük a jógára, hogy folyamatosan átlépjék saját határaikat.

Na, viszont 2 napja megtaláltam a postaládámban a valószínűleg már 2 hete érkezett levelet, hogy újabb nagy lépés, megérkezett az ügyészségi határozat, amely szerint "xy gyanúsítottal szemben az eljárást a Be. 221/A paragrafus (3) bekezdése alapján hat hónap időtartamra felfüggesztem és ezzel egyidejűleg az ügyet közvetítői eljárásra utalom." Természetesen fogalmam sincs, mi a következő lépés, de így közel 11 hónappal az eset után értékelendő fejlemény. Az ügyvédem elvileg intézi. 

Közben egyre komolyabban foglalkozom a gondolattal, ahogy nézem továbbra is a pofátlan autósokat, hogy mennyire leszarják az embereket a zebrán, hogy tényleg kidolgozok egy komolyabb közlekedésbiztonsági kampányt, olyan ötletekből fogom összerakni, hogy például színes sárga rikitó festékkel meg lehet dobni az adott autót, aki nem áll meg, vagy aszfaltrajzokat készíttetek, ahol már eleve elütött embereket fogunk imitálni, és hasonló durvaságok. A cél, hogy minden zebra felülről lámpával ki legyen világítva és a bekanyarodásnál pedig fokozott óvatosságra intsék az autósokat.  Továbbá a rehabilitációra is egy anyagot ki akarok dolgozni, mert nevetséges, hogy mennyire nem tudják az emberek, hogy mi történik velük, ahogy én se tudtam/tudom. 

Közben egyébként újabb úton jártam, Közép-Afrikában, Szenegálban, nagyon jól bírtam egyébként, egyrészt jól jött a meleg idő és napsütés is, másrészt a repülőn se szenvedtem különösebben, sőt. Az afrikai életformához persze kicsit át kell alakulni tudatilag az elején, de nekem egyébként sikerült. 

Kiderült, hogy a Power Platet nem használhatom frissen berakott fémekkel a lábamban (a rezgés miatt). Ezért csak sima fél órás edzést tartottak nekem, egyébként nagyon jó és hatékony volt szerintem (rohadtul fájt a lábam utána, éljen), már három ilyen edzésen túl vagyok.

A második alkalommal a kargyakorlatoknál mégis használtuk a gépet, mondjuk az agyam is belerázkódott, szóval csodálkoznék, ha az nem hatna ki a lábamra, tekintve, hogy a rezgés az rezgés, szóval végigmegy szerintem ilyenkor az egész testen, de mindegy, nagy baj azért nem lehet, legalábbis eddig nem lett belőle.

A tegnapi nap egyébként kemény volt, mert a délelőtti edzés mellett, este még mentem jógára is, 60 perc, kőkeményen, egyébként belső mércém szerint látványos fejlődéssel, nyilván a helyszínen megforduló egykori szertornások és balettra járók mögött meglehetősen elmarad a teljesítményem, például, ha az előrehajolásokat nézzük. Részemről csodálatos már az is, amit most tudok, a homlokomat majd talán 70 éves koromban le tudom tenni a lábam közé a földre, már ha addig minden nap gyakorolok. 

Illetve most megkaptam egy új gyógytornász az elérhetőségét, hétfőn majd felkeresem. Szeretném most már magam ismét értők kezében látni, ez valamiért nem akar összejönni.

Az elütéssel kapcsolatos ügyem jelenleg pedig közvetítőnél van és állítólag ő fog jelentkezni. Most már lassan három hónapja nem történt semmi, nevetséges. 

Az az igazság, hogy még 2 és fél hónap és megyek vissza kontrollra (1 évvel a baleset után).

Na most ezek itt kérem IZMOK akarnak lenni, legalábbis törekszem rá. Ja, a fájdalom mit sem változott, fáj, fáj, mindig fáj. Néha nem. De már megszoktam.

A világért sem szeretném túl hosszan kifejteni egy szobabicikli beszerzésének történetét, mindenesetre egyre viszontagságosabb úton tudok eljutni a "saját, jól működő szobabiciklim van végre és azt csinálok, amit akarok" jelentősnek és vágyottnak mondható helyzetbe. 

Nemrég sikerült beszerezni szintén baráti segítség útján egy elég sok sebből vérző szobabiciklit, de igazából nem értem miért nem veszek egyet, hiszen annyira nem lenne nagy megerőltetés anyagilag sem. Többek között nem lehet állítani a nyergét és túl magasan van, iszonyú béna tekerni, valamint nem lehet állítani az erősséget sem, tehát teljesen értelmetlen, nem fejleszt semmit, csak maga a térdmozgatás része lehet valamennyire hasznos.

Új remény csillant fel egyébként továbbfejlődésem terén, egyelőre még tapasztalatok nélkül írom ezt, bejelentkeztem most pénteken egy speed fitness nevű speciális órára, ahol persze megint olyan edzőm lesz, aki nem igazán ért a térdsérülésekhez, de azt mondta kérdezzem meg a gyógytornászomat mennyire lehet engem megkínozni, mert ugyanis a teljes sarokra ülést "erőltetni kell", nincs mese. Ezzel amúgy nincs semmi bajom, csak ne lyukasszuk ki a lábam, meg gondolom azért egy bizonyos fájdalomküszöbön túl nem kéne mégsem erőltetni a dolgot.  

2 nap múlva okosabb leszek ebben, meglátjuk mire volt mindez jó.

Alapvetően abban látom a teljes regeneráció útját, ha sokkal komolyabban jógáznék a jelenleginél, illetve sajnos tényleg eljárnék külső edzésekre, mert otthon már inkább csak alibi tornákat csinálok, és ez így nem jó, hogy ellinkeskedem, hiszen a fejlődés a cél. És ez így lesz egész életemben. 

Az elütési üggyel persze semmi fejlemény még azt sem tudom, kit kell sürgetni, hol lehet érdeklődni. Elkeserítő azért, immáron 9 hónapja történt, nehéz elhinni, hogy ennyi idő alatt nem lehet megoldani ezt a kérdést.