Kelés reggel 7-kor, se kávé se más. Ubert hívok fél 8-kor, szakad az eső, megérkezik, Honvéd Kórház, 7:56-kor belépek, merre menjek, semmi nincs kiírva. Elnézést, a 06-os ambulancia melyik lesz, hát azt én honnan tudjam válaszolja a fehér köpenyes nő, majd mivel mosolygok rá (ööö nem biztos, hogy teljesen őszintén) hozzáteszi: milyen terület? Sebészet. Jaa, szerintem, húzzon sorszámot, az a legjobb. Regisztráció, "érintse meg a regisztráció feliratot" - ez tényleg hülyéknek van szánva, persze mert itt mindenki hülyének van nézve, miért is ne lenne hülye, semmi nincs kiírva, ezért lehet úgy beszélni az eltévedt betegekkel, mint a szellemi fogyatékosokkal. Erre lesz, ja mégis arra, pont elkapom a kövér, járni alig bíró főnénit, aki ordít torka szakadtából mindenkivel, akkor éppen valakire: "ez egy 4 évvel ezelőtti papír!!!" Ha éppen enyhíteni akarja, akkor hozzáteszi: drágám. Nénik, bácsik megalázkodva kullognak oda-vissza az időnként kinyíló ajtó és az ülőhelyük (ameddig van) között, bottal, rosszul járva, ki-ki mankóval, felkötött karral, iszonyatos vagy enyhébb fájdalmakkal vagy anélkül (mint például most én, hehe).

Jó napot, teljes kivizsgálás, adja ide a behívót, odaadom ügyetlenül az egyik paksamétámat. Közben ráordít egy akkor érkező bácsira: maga nem eszik-nem iszik! Vizet se? Azt se! Másik bácsi jön: üljön le, nagyon sokat kell várni, maga ehet! Feleselve leül: még jó, hogy hoztam ebédet! Főnéni maga elé gúnyosan: na, ebéd az pont nem kellett volna!

Pár perc múlva kipattan az ajtó a Főnéni bődül ismét: "BorosRegina, hol az ambulans lapja? Ezekkel a bírósági papírokkal nem tudok mit kezdeni!" Persze, hogy rossz dossziét adtam oda ott a rokkant és megöregedett kelet-európaiakkal teli folyosón, mindenki alacsony, kövér, torz arcú, rosszul jár, rosszul él, rosszul hal. Nem sokkal később hirtelen szólítanak, harmadik vagyok a sorban, várok-várok. Majd egész kedvesen behív a Főnéni: "jöjjön be, leveszem a vérét, nem szereti ha megszúrják, ugye?" 
Nem tudom eldönteni, hogy kedves próbál-e lenni vagy fenyeget. Nem. Hát ki szereti. Túl vagyunk rajta, hordozható tartóban idehozott kávém (miért, ó miért.. soha nem szoktam kávét hordozni... de most mégis...) lassan, jól láthatóan elterül a teljes kávémennyiség a vizsgálóasztalon, amelyre nem várt kedvességgel megengedte a főnéni korábban, hogy elhelyezzem a kabátom, csakhogy itt a rettegés és fenyegetettség közepette azzal nem kalkuláltam, hogy majd az ott megadja magát. Ilyen mértékű szemtelenséget szerintem itt még nem láttak, de visszafojtva dühét szedi le a cserélhető papírt a vizsgálóasztalról, nehezen mozog, nem hiányzott ez neki, de esküszöm nem direkt volt. Vizelethez kapok poharat meg kémcsövet, kimegyek, visszamegyek, becsukták az ajtót, álldogálok a kezemben a pohárral, bemegyek, rám ordít: megmondtam, hogy öntse át a kémcsőbe! Nem hallottam, majd kicsit emberi öntudatra ébredve: elnézést, nem vagyok gyakorlott vizeletadásban. Fogja a fejét: feladom, hazamegyek. Szégyenkezve töltöm át, újra ordít: ne ott, akkor már a fém mosogatónál, tovább fogja a fejét. 
"Elírták mindkét papírját, azt még átírom." Október 29. a műtét időpontja, ugye? Nem, 27. Jaj. Mindegy 26-án bejön EKG-ra reggel 8, aztan délután 3 az altatóorvos, NEM TUDOK mit csinálni! Jó, semmi gond, megoldom. 

Tagoltan rágja a számba: felmegy a röntgenre, nem várja meg a leletet! Két röntgen lesz: mellkas és láb.

Felmegyek, 59-es ajtó lesz majd, de nincs szám kiírva sehol, de ki van! ott az 1-es és 2-es vizsgáló mellett, ja tényleg. Levetkőzik felül, mellkas röntgen, tegye csípőre a kezét, mondom csípőre! Ja, elnézést. Most oldalt, nagy levegő, kifújhatja. Átmegy az 53-asba, mármint felöltözik és úgy átmegy az 53-asba. (Jó, nem terveztem félmeztelenül átmenni a folyosón, de bevallom amilyen hangon itt beszélnek velem simán lehet, hogy átmennék mégis meztelenül a folyosón.) Már hívnak is, felfekszik, tegye szabaddá a lábát, elmozdította! Én nem, de igen. Jó mindegy, forduljon a bal oldalára, hosszú fém van benne? Nem, csak eddig. Próbálom bagatellizálni. Jó, kész, mehet. Itt már nem mondja, hogy nem kell megvárni a leletet, de én okos vagyok, megjegyeztem. Persze lehet, hogy rosszul.

Viszlát jövő hétfőn EKG reggel 8-kor, másnap pedig befekvés vagyis vágóhíd előtti sorakozó. Aztán majd gondolom meglátom mikor műtenek, biztos úgyis észreveszem. 

Eljött az idő, pontosabban még nem jött el csak látható közelségbe került. 

2 hét múlva teljes kivizsgálás, rá egy hétre pedig befekvés újra és műtét, megszabadulok a lábamban lévő fémektől. Furcsa lesz újra egy nagy sebbel a lábamon. Bevallom egyre jobban félek is tőle. Arra jutottam, hogy altatást fogok kérni. Nem tudom még pontosan mi vár rám, meglátjuk.

Közeledik a második műtét, a nagy fémkivétel napja, egészen pontosan október 27-én, illetve előtte 1 héttel teljes kivizsgálásra be kell feküdni a kórházba. 

Nem állítom, hogy nem félek, hiszen egy újabb hasonló méretű vágás keletkezik majd újra a lábamon, bent pedig ki tudja miféle beavatkozások és erre vajon, hogy fogok reagálni. Milyen hosszú lesz a gyógyulás, mennyire lesz nehéz az egész. 

Hát így megy ez, megszívtam. 

Elhatároztam, hogy a biztonság kedvéért, továbbá, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem elmegyek egy térdspecialistához csak ilyen állapotfelmérésre, mihez tartás végett, meg ilyenek. 

El is mentem a Pasamed rendelőbe, ahol fogadott egy kedves orvos, elmagyarázta pontosan, hogy mi történt és mi történik velem, nem mindent értettem bár próbáltam nagyon figyelni. Meg is vizsgált, a mozgástartományokat abszolút rendben találta, majd egy ponton kissé fájdalmas volt, ahogy benyomta a térdem és akkor azt ott még jobban kitapintotta és mondta enyhén megtorpanva kis biztató mosollyal az arcán a számomra mégis enyhén szólva dermesztő szituációt, hogy na most az, amit ott kitapintott az lehet, hogy a fém maga... ööö... Dehát ne aggódjak van ilyen, sőt van, akinél még látszik is ahogy mozog, amikor mozgatja a lábát. Hát köszi. Na, a lényeg, hogy október végén (ami még 3 hónap, de ez marha gyorsan el tud ám menni) kiveszik, jut eszembe az első időpontot éppen jövő hétre kaptam, de azt ugye visszautasítottam lévén egész évben várt programom kezdődik akkor. 

Sok tanácsot mondott, és egészen érdekes volt, hogy gyakorlatilag mindent ösztönösen jól csinálok. Ellenállás nélküli szobabiciklit használok (ez ugye nem az én érdemem, hanem kényszer, nevezetesen, hogy el van romolva az ellenállás a biciklimen, de a vicc az, hogy pont ilyet kell, mert a mozgatás a lényeg, folyadéktermelés stb. nem az izommunka ebben az esetben), ugyanakkor jól éreztem, hogy teljes baromság ráedzeni jobban a bal lábamra, azaz mondjuk kétszer annyi gyakorlatot végezni rá, mert akkor újfajta asszimetria alakul ki, ami szintén nem jó (2 edző is ezt tanácsolta). Szimmetrikus mozgásokat kell végezni, változatosat és ami fontos, olyat, ami örömet okoz, jól esik. Tehát: tánc, amit ugye minden nap csinálok, torna, amit szintén, jóga, amit néha, futás, amiről nem volt meggyőződve, hogy annyira jót tesz, de ha nagyon jó cipőt használok, akkor lehet (most vettem nagyon jó cipőt), ugrani nem igazán kéne (ezt is éreztem, de azt hittem inkább pszichés blokk, persze az is), továbbá minden terheléses tornát csak ésszel, mert az egyetlen para az hosszútávon, hogy porckopásnak van kitéve a két csont közötti rész, aminek megváltozott a viszonya, kötőanyaga stb. Ja, és persze pontosan nagyon jól érzem, hogy 9 hét nem használat után persze, hogy teljesen átstrukturálódik a láb, de minden része: az izmok, az izmok, az inak a szövetek, az idegek, minden, ezt visszahozni kb. lehetetlen, bele kell törődni, ha egy intelligensebb világban élnénk egészen biztosan ezt nyomatékosan előre el kéne mondani a betegnek, és olyan szerkezetet kéne adni mindenkinek, amivel egyfolytában tudja stimulálni a lábát, hogy ne történjen meg mindez. Izommunkát, idegmunkát, mindenfélét beleértve. 

Ami pedig a legérdekesebb volt, aznap estére, de másnapra: durván megfájdult a lábam, alig tudtam ráállni, tényleg ijesztő volt, egész egyszerűen a fém kikandikálásának (nyugi bőr és hús alatt) a tudata, illetve az talán, hogy ott kicsit megnyomta, megtapogatta és mintha átmenetileg az a rész ott érzékennyé vált volna, a begyulladást azért nem használnám, vagy ha igen, szervezetem aktív hős katonái azonnal mentek és leverték a lázadást, szóval, hogy mindez így hatott rám. Borzasztó ez a pszichés befolyás.

Összességében eléggé a topon kezdek lenni magamhoz képest fizikailag, 5. hete csinálom a freeletics tornát, majdnem minden nap , néhány nap kihagyással, lassan tényleg elindítható a coach program, bár ahhoz még nem ártana néhány standard nagy gyakorlatot megcsinálni, egyelőre csak az egyikből tudom a standardet, de már akkor is durvákat nyomok, hatalmas intenzítással és azt kell, hogy mondjam látszik is már néhány helyen az eredmény, hasizomban mindenképpen, a karomon is, ami pedig ugye a legnehezebb terep továbbra is. 

Hát így: 

#freeletics 5. weeks

Regina Boros (@reginaboros) által közzétett fénykép, 2015. Júl 26., 13:06 PDT

Mégis van néhány kör még hátra, például állítólag találkoznunk kell a béna mediátorral, aki semmire se volt jó legutóbb sem, valamint kb. 2-3 hónappal bőven határidő után tart az ügy, de úgy tűnik ez őt nem nagyon érdekli. Mindenesetre egész jó szociológiai tanulmány kijárni a mediációra, nem mintha a sofőrrel szeretnék ismét találkozni. 

Közben töretlenül nyomom a Freeletics edzéseket, tegnap például olyan hatékonyan és gyorsan nyomtam le a burpee-ket, mint még soha, 45-öt összesen (mármint csak tegnap). 

235 Burpees! Ez elképzelhetetlen, de tényleg így van. PB = Personal Best, például tegnap 10 perc alatt csináltam meg egy addig 13-14 perc alatt elvégzett gyakorlatot. 

A mai napon, közel másfél év után végre lezárult az ügy, megtörtént a kárkifizetés. 

Nem fizettek annyit, amennyit kértünk, de így is elfogadtam. Részemről vége. Nem akartam éveket pereskedni. 

Persze az októberi újabb műtét még hátravan, akkor majd drukkoljunk, hogy már ne történjen semmi. 

Engem nem zavar, ha véletlenül belekattanok ebbe a dologba, sőt bár már ott tartanánk. Úgy értem a Freeletic őrületébe, ahol ilyen borzasztóan mély bölcsességekkel inspirálnak egyfolytában.

Ráadásul én semmi mást nem csinálok jelenleg, mint alapozok.

Három nappal múlt pontosan másfél éve, azaz 18 hónapja, hogy a baleset történt.

Jelenleg ott tartunk, hogy ismét a biztosítónál van a labda, ugyanis június 1-én, azaz lassan egy hónapja visszaküldtük ajánlatukat azt "arcpirítóan" alacsony kifejezéssel illetve. Nem tudom erre egészen pontosan mikor fognak válaszolni, feltételezem valami olyasmit, hogy: "szerintünk nem az", majd erre mi azonnal írunk, hogy "de igen" és így megy tovább éveken keresztül. Már eléggé fáraszt ez az egész és ahogy legutóbbi posztomban kifejtettem szinte már csak az érdekel, hogy lezárjuk.  

Közben kaptam egy javaslatot, hogy keressek fel egy másik ügyvédet, akit tegnap fel is hívtam, kissé deja vu érzésem volt, de kérése szerint hétfőn ismét keresni fogom akkor tud majd időpontot mondani, hogy mikor tudna fogadni. 

Ami egészségi előremenetelemet illeti ismét egész jól kezdek állni, belekezdtem a Freeletics program egy általam értelmezhető verziójába, egy-két gyakorlatot, például kb. egy méter magasra felugrás ki kell hagynom, elsősorban pszichésen félek az ilyesmi ugrabugrálásoktól. Viszont ez a program, szerintem látványos újabb szintre képes lesz emelni, már kezdem érezni egy új erő körvonalait magamban. 

Bízzunk abban, hogy legközelebb már úgy írok, hogy befejeződött a tortúra, de sajnos nem hiszem. 

Történetünk hamarosan véget ér. Teljesen persze csak az év vége felé, amikor majd éppen az újabb műtétből való felépülés kapcsán megélt nyavalygásaimat olvashatja a nyájas olvasó, ameddig egyáltalán van annak értelme.

Legnagyobb meglepetésemre lenyugodtam. A múlt héten május 21-i keltezéssel kaptam a biztosítótól egy választ, amelyben felajánlottak egy összeget, nem túl magas és első körben az ügyvédem tanácsára vissza is utasítottuk.

Utána azonban elgondolkodtam. Tényleg akarom, hogy tovább húzódjon ez az ügy? Akarok én ezen még idegeskedni? Nem, egy percet sem szeretnék már ezen gondolkodni. Nem szeretném lehúzni, sem meghurcolni ezt a szerencsétlen fickót, aki elütött. Végülis nem akarom, hogy kb. élete végéig fizessen azért, hogy egy rossz döntést hozott, egyetlen vagy talán két pillanaton múlott az egész. Ha jól belegondolunk nem ő volt a fő hibás, hanem a 13. kerületi önkormányzat vagy nem tudom ki, akikhez tartozik a közvilágítás. Ugyanis, mint tudjuk aznap este vaksötét volt. Nem lehetett látni semmit. Ha nincs vaksötét valószínűleg nem történik meg ez a baleset. 

Nem akarok nagy bosszút. Nem akarok nagyon sok pénzt. Igen, meggondoltam magam. Annyit szeretnék mindössze, hogy mielőbb érjen véget ez az ügy és felejtsük el mindannyian.

Várjuk tehát a biztosító válaszát elutasító ajánlatunkra. Persze innentől kezdve még mindig változhatnak a dolgok.

Az elmúlt másfél hónapban megint hegyeket mozgattam meg - súlyosan nehezített pályán. Április közepén egy borzalmas megfázásba belefutottam, pontosabban elkaptam egy köhögéssel, lázzal járó nagyon durva betegséget - ezzel párhuzamosan pedig átköltöztem egy másik lakásba, pontosabban a saját, eddig kiadott lakásomba. Elég érdekes volt úgy összepakolnom 5 és fél év felhalmozott cuccait, hogy közben lázas beteg, majd rettenetesen legyengült állapotban voltam. Nem volt sok bútor, de iszonyú mennyiségű könyv és gépek, miegymás, még spanyolországi életem meghatározó tárgyai is ott sorakoztak. Végülis volt segítségem, de valami elképesztő erőfeszítés volt, továbbá ugye tavaly január óta enyhén szólva csökkent a fizikai teljesítőképességem, ennek köszönhetően jóval hamarabb elfáradtam, sokkal több menetben kellett pakolászni. Alapvetően jól lemenedzseltem az egészet, közben részben fel is újíttattam a lakást, ahová költöztem.

A betegségből majdnem két hét után lábaltam csak ki, a legyengült állapotból is már kijöttem azért, az új (régi, mert ott születtem) helyen viszont nagyon jól érzem magam, belváros, hatalmas turizmus, pezsgő élet közepén vagyok, gyönyörű, felújított körútra és a fél városra néz a lakás. Egy kicsit érdekes érzés is, hogy ennyire megváltozott a környék, tele tényleg turistákkal.

Visszatérve a szokásos vesszőparipámra saját egészségi állapotomat illetően, ismét sokkal komolyabban kell vennem a fizikai edzéseket, a múltkori nagy futás projektből végül nem lett semmi, de nem azért mert lusta voltam, hanem mert rájöttem, hogy nem nekem való teljesítmény, nem szabad ennyit futnom, főleg amíg a fémek a lábamban vannak, a túlterhelés konkrét butaság és ha valakinek, hát nekem aztán kiváló, sőt még túl erős önreflexióm is van, úgyhogy egyből jelez a szervezetem minden túlkapás esetén. Mondjuk itt előre jelzett és inkább fejben, de ismerem már milyen futni és bőven elég az az 5 kilométer néhány hetente, ezt a részét nem hiszem, hogy túlzásba kéne vinnem. Ellenben az izomerősítést és általános javítást ismét első helyre kéne venni, a jelenlegi továbbra is egy jól fenntartott állapot, de nem elég, nem elég - folyamatosan ezt érzem. A behatásokat (lábfájások) továbbra sem tudom teljesen értelmezni, mi miért van, miért feszít erősebben, amikor feszít, miért fáj pont akkor, amikor, túl sokat mentem-e, vagy keveset, eleget tornáztam-e vagy túlhajtottam pont stb.

Ma például a sors ismét megmentetett: biciklivel mentem éppen kávézni és a elég laposnak tűnt az első kerék, ezért beugrottunk egy benzinkúthoz felfújni, szerencsére csak ott lyukadt ki végképp a kerék végül és tekintve, hogy ezt a bringát még Spanyolországban vettem és azóta semmilyen szervizben nem volt (több, mint 6 éve), épp itt volt az ideje egy általános átvizsgálásnak. Úgyhogy kényszerből ugyan, de holnap viszem és végre biztonságosan átnézett biciklivel fogok közlekedni a továbbiakban. Egyébként pár kilométerrel azért messzebbre kerültem most a Margitszigettől, ami tényleg csak biciklivel hidalható át úgyhogy addig futni se tudok kimenni (nem mintha erre éreztem volna késztetést az elmúlt 3 hétben, amióta itt lakom).

Visszatérve legutóbbi posztomban olvasható tomboló, kissé talán túl elkeseredett bosszankodásra, nem állítom, hogy lenyugodtam volna. Persze nem egyfolytában nyafogok azóta is, de továbbra is felháborítónak gondolom ezt az ügymenetet és azt is, hogy a TB-re hivatkozva nem akarják kifizetni néhány kezelésemet, holott én semmit nem vettem igénybe a TB szolgáltatásaiból, leszámítva a műtétet és a kórházi tartózkodást. Nem értem, hogy a gyanúsított biztosítója miért épít arra, hogy én biztosítva voltam a TB által, mi közük ehhez egyáltalán? Egyelőre olyan részekre bólintottak csak rá, amiből egy teljesen elfogadhatatlan, méltánytalan összeg jön ki. Én nem fogok elfogadni néhány százezer forintot, és hangsúlyozom: nem meggazdagodni akarok, hiszen abból az összegből, amelyre igényt tartunk nem is lehet.

Egyszerűen az történt, hogy egy fáradt, sajnos, hogy ezt kell írjam, de értelmét tekintve végtelenül egyszerű, felelőtlen ember nem volt képes belátni, hogy nem tud már figyelni és ezzel egy másik embert egy életre - kis túlzással - megnyomorított.

Azzal ne foglalkozzon senki, hogy én - személyiségemből fakadóan - elég jól kijöttem ebből mind lelkileg, mind fizikailag (nem teljesen, holott szerintem ennél többet nem lehet tenni szinte... jó, mindig lehet..), sőt még épültem is belőle és máshogy tekintek sok mindenre, rengeteg jó és érdekes tapasztalatot hozott a baleset de rengeteg rosszat is. Jól fogtam fel és a saját épülésemre fordítottam minden ebből eredő impulzust. Ennyi. Ehhez se neki, a sofőrnek, se a biztosítónak nincs köze és erre ne építsenek.

Jövő héten pedig csak azért is beiratkozom rúdtánc tanfolyamra. Folyt köv.