Ma egy éve ilyenkor még tudtam rendesen leguggolni, mindenféle lábhoz kötődő érzések nélkül, fájdalom, nyomás, feszítés nélkül mentem az utcán, hogy úgy mondjam nem is gondoltam a lábamra, miért gondoltam volna, hiszen a részem, normális és egészséges volt.
Reggel elmentem még a Madal Caféba (azóta is kedvenc kávézóm), ahol kaptam egy oklevelet, hogy én voltam 2013-ban (tehát az előző évben) az egyik leghűségesebb törzsvendégük, már, aki a foursquare alkalmazással be is csekkolt, szóval az év mayorje voltam. Büszkén fotózkodtunk közösen, lelkesen.
Tulajdonképpen ugyanolyan nap volt, mint a többi.
Este hazafelé menet szokatlanul sötét volt az utcán. Ez egyébként előfordult az utóbbi időben, hogy - ki tudja miért - nem volt közvilágítás, ami még a Pozsonyi utat és környékét is képes volt félelmetessé tenni, hiszen tényleg semmi fény nem volt, egyedül a jelzőlámpák színes, váltakozó fénye világította meg halványan az utakat. Tulajdonképpen vaksötét volt.
Így haladtam át a Hollán Ernő és Victor Hugo utcai kereszteződésben, az amúgy egészen kicsi és rövid zebrán. Utólag teljesen hihetetlennek tűnik, hogy ezen a rövid útszakaszon, a néhány másodperces átmeneti pillanatban mégis ilyen sorsfordító események tudnak lezajlani.
Költői túlzásnak tűnik a kifejezés és mégis igaz: a semmiből jött elő hirtelen a fehér Suzuki. Az a szerencsétlen - és szerintem egyébként rengeteg balesetet okozó - közlekedési helyzet volt éppen, amikor "mindkét félnek zöld", tehát neki is balra kanyarodva, és a zebrán áthaladónak is. Mindenesetre ő nem nézett semerre, csak ment a lámpa jelzését követve előre, nem feltételezte, hogy valaki éppen átmegy a zebrán, megkockáztatom nem is sokat látott, csak, amit a fényszórói bevilágítottak. Mivel kanyarodott, rám csak a legutolsó pillanatban vetődtek a fényszórói, megállni már nem volt ideje, akkor vett észre, amikor nekem jött.
Én csak annyit láttam, hogy jön oldalról egy autó, nyilván feltételeztem, hogy megáll, oldalra nézve haladtam tovább, hihetetlen volt, hogy nem, nem áll meg, csak jön felém és egyszer csak tényleg nekem jön. Nem ütött nagyot, csak egy lökés volt, de elég ahhoz, hogy elessek az autó mellé, illetve felsikoltsak az ijedtségtől, ahogy ezt később a fültanúk elmondták. Ő kiszállt és nekiállt győzködni, hogy ugye semmi bajom, elnézést kért, hogy nagyon fáradt és 12 órát volt szolgálatban. Nagyon meg volt ijedve ő is, én elsősorban megkönnyebbülést éreztem, hogy végre észrevett és, hogy nem haladt tovább, illetve félelmet, hogy mindjárt jön egy másik autó, hiszen teljesen sötétben voltunk, nem látszottunk, csak a jelzőlámpa fényei világítottak meg bennünket hol pirossal, hol zölddel. Na meg persze az autó fényszórói.
A kései órához képest egész sokan lejöttek segíteni, volt, aki shortban és köntösben (januárban, mínuszok voltak). Én éreztem, hogy igazán komoly bajom nincs az ijedtségen, az érezhető sokkon és a bal lábamban érzett egyértelműen erős, de nem elviselhetetlen fájdalmon kívül.
Később aztán kiderült, hogy egy elég szerencsétlen helyen a bal térdem oldalsó részénél sikerült betörnie a csontnak, amelyet műtéttel és beültetett fémekkel kellett stabilizálni, fekvőgipszet kaptam és elindultam a hanyatlás útján. Mérhetetlen sokféle - a műtéttel járó fájdalom, legyengülés, sokk utóhatások, tehetetlenségérzés, kétségbeesés várt rám. Aztán szépen, rendkívül lassan, elkezdtem gyógyulni, elkezdtem felépülni, végtelenül hosszú ideig nem állhattam rá a bal lábamra, ez volt a legrosszabb, legyengült, átalakult - a mai napig igyekszem behozni vele a lemaradást, a funkcióvesztés okozta átstruktúrálódás utóhatásait.
Ahogy most állunk:
A balesetet követően 3 hónap után jutottam először táppénzhez, méghozzá azután, hogy írtam egy zsaroló, fenyegető levelet az OEP teljes felsővezetésének. Másnap átutalták a pénzt.
Az engem elgázoló sofőr ellen eljárás indult, amely a mai napig nem zárult le, jelenleg felfüggesztés alatt van, közvetítői eljáráson, ahonnan 3 hónapja nem jelentkezett senki. Az ügy nyomozás része lezárult, a sofőr jogosítványát nem vették el és várhatóan nem is fogják. (Ha iszol két pohár bort, elveszik a jogosítványod, ha elütsz egy embert, nem. Szegény sofőr, hogy sajnálom, hiszen csak fáradt és figyelmetlen volt, miért is vennék el a jogosítványát).
Nem tudom az ügynek milyen kimenetele lesz, mennyi kártérítést lehet érvényesíteni és mennyi az, amit végül ki fog fizetni. És legfőképpen: mennyi időnek kell ehhez eltelnie. Persze felőlük, - mindenki felől (természetesen itt az ügyet bonyolító közigazgatási szervekre gondolok) - pont meg is dögölhettem volna, hiszen azóta magam finanszírozom a felépülésemmel járó valamennyi költséget.
Jövő szerdán megyek a műtétet követő egy év utáni kontrollra, reméljük minden rendben lesz, a fémeket még nem tudom mikor és milyen körülmények között veszik ki a lábamból.
Tanulság: nézz körül mindig, sokkal jobban, mint eddig, soha ne bízz az autósokban, hogy megállnak, észrevesznek, akár zebrán vagy máshol. Embertelen, borzalmas hosszú idő és küzdelem vár rád mire érvényesíted az igazad (ha egyáltalán) - az egészségedről nem is beszélve, ami ugye teljesen más megvilágításba kerül. Kozmikus közöny - ezzel a kifejezéssel tudnám jellemezni, amit tapasztalsz majd. Senkit nem érdekel majd, hogy valami bajod esett más hibájából, egy olyan utcán, a belvárosban, relatíve jó környéken, ahol ki tudja miért nem volt közvilágítás. Senkit nem fog érdekelni, senki nem lesz felelős ezért.
Nekem immár papírom van a baleset okozta maradandó következményekről. A sofőr pedig egy éve gondtalanul autózgat a városban. Néha fáradtan, néha talán kevésbé fáradtan. Néha van közvilágítás, néha nincs.
