Hát igen, a repülőúttól féltem a leginkább és mint kiderült nem teljesen alaptalanul. Az első menet Budapestről Osloig tartott, úgy kellett kibírni, 2,5 óra - egész türhető volt, de Osloban már éreztem az erőteljes feszítést. Ezután 4 óra várakozás következett a csatlakozásra - ez nagy segítség volt, mert tudtam nyújtva tartani a lábam, sőt kicsit tornáztam is, szerencsére a New York-i járatra várakozók körében ezzel már semmilyen megütközést nem keltettem. Felszabadult nép. Az ezt követő 8 óra már korántsem volt olyan egyszerű, a legkülönbözőbb kellemetlenségek jöttek a lábamba, egyik se volt egyébként igazán komoly, de azért éreztem.
A landolás után egyből autóút következett (újabb ülés), ami nem könnyítette meg a dolgomat. Végül 2-3 nap alatt múlt el a feszítő fájdalom, dagadtság, kicsit még jegelni is kellett. További nehezítő tényező volt, hogy ezen 2-3 nap alatt se túl sokat mozogtam, inkább szupermarketekbe kocsikáztunk, a környéket jártuk be néhány mérföldes körzetben, de szinte mindig autóval. Végül azért kikényszerítettem magamnak néhány nagyobb sétát, ez pedig már rögtön segítette a regenerálódást.
4 nap múlva következett az újabb repülőút St Martinra, ez 4 órán át tartott és teljesen jól viselhető volt, hiszen már visszaedződtem a földre, valamint talán a levegősűrűséget, a légnyomáskülönbséget is megszokta a lábam, ami a két földrész között van. Mondjuk egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az ilyesmi számít, de valahogy úgy érzem, hogy igen.
St Martin maga volt a csoda: napsütés, magas páratartalom, meleg, sőt forróság - és amikor csak akarom: hűsítő légkondi, sötét szoba. Napfény, akár égetés szinten, langyos, átlátszó, fantasztikus, türkizkék tengervíz. Az első úszás: nem volt könnyű, tettem egy gyors és átgondolatlan mellúszástempót, a lábamba azonnal belehasított a szokatlan mozdulat okozta fájdalom, de gyakorlatilag másnapra már be is foldozta a hiányosságot, többé nem fájt ez a mozdulat. Elképesztő azért az emberi szervezet.
Volt konditerem is, ott pedig bicikli, ezért tudtam edzeni szobabiciklivel is, de persze a többi gép is hasznos volt. Aztán persze meguntam a szürke konditermet és találtam egy betonplaccot a hegy tetején, oda jártam inkább, melegben és napsütésben tornázni. Egészen vad és intenzív tornák voltak, trance zenére, keményen és hatékonyan. Ez volt a fejlődés, a gyógyulás legfontosabb eszköze. A napsütés pedig csodákat tett a térdemen lévő jó nagy vágással.
New Yorkba visszatérve nagyon szép állapotban kissé el is hanyagolhattam magam, szinte alig tornáztam az ezt követő 2 hétben, viszont cserébe rengeteget gyalogoltam. Nem számoltam, felesleges. Nagyon sokat.
Mondhatnám, hogy szinte annyit, mint mások, illetve én régebben turistaként, ami nem teljesen igaz, de majdnem, azért néha leültem, pihentem. Persze egyre kevesebbet bírtam, de szerintem ez egészséges lábakkal is így van: első nap 8 órát mész aztán 6-ot, aztán 2-t, 3-at. Egyszer merítettem ki magam nagyon a MOMA-ban, le is kellett dőlnöm, mert remegtem a kimerültségtől, de nem vészesen és nagyon hamar elmúlt, feltöltődtem, mint egy lemerült akkumulátor, szinte pillanatok alatt.
A hazaút Budapestre teljesen zökkenőmentes volt és hatalmas szerencsém volt, mert nem ült előttem senki, tehát a karfára felpofátlakodhattam a lábam, sőt volt, hogy függőlegesen feltettem a háttámlára, ami elképesztően jót tett (vér visszaáramlás). Végül úgy érkeztem meg, hogy kutya bajom nem volt sem akkor se utána.
Túléltem hát, megtettem a nagy utat. Mi az, hogy túléltem, beváltottam a tervem is majdnem, megcsináltam a januári út egyharmadát, 1 hónapot kint voltam az amerikai kontinensen. Ami nagyon jó érzés. Fejlődtem, edződtem, fantasztikus dolgokat láttam. Voltak nehézségek: fizikai és lelki is, de megbirkóztam vele, legalábbis szembenéztem.
És most itt vagyok, az élet megy tovább, és a napi torna sem állhat meg. Sőt, egyre keményebb kell, hogy legyen.
