A hangzatos és mégis semmitmondó cím igazából sokféle témát takar, először is leesett az első hó, úgy értem ebben a szezonban, mert persze idén januárban és februárban már volt, de engem az ugye hol érdekelt lévén betegágyban fetrengtem, na jó januárban még többnyire nem (január 23. este 11 óra az ominózus dátum).
Néhány nap és újra januárról beszélhetünk, hovatovább, ha valaki esetleg elvesztette volna az amúgy aktuálisan tartott fonalat: pár hét és egy évesek lesznek az édes kis támogató csavarok a bal térdem környékén, amelyektől azonban - persze ki tudja konkrétan mikor - rövidesen búcsút is veszek.
Az első hó, egyáltalán a hó léte azért fontos számomra, mert fokozott óvatosságra int, nő az elcsúszásveszély stb., és mivel magamat továbbra is hímestojásként kezelve, valamint mérhetetlen mélységekben zajló analízisnek kitéve - szóval mindez pusztán annyit jelent, vigyázni kell, nem elvágódni, még annyira se, mint mások, sőt semennyire, ha lehet. Igen, kicsit félek is.
A futásnak ez a fokozott hideg egyébként sajnos gátat szab, mert mínuszokban nem tudom helyes-e, nem eléggé bemelegedett izmokkal futni, nem csak azért mert nem vagyok egy mai csirke, hanem azért sem, mert nem olyan régen törött lábú (szárnyú) csirke vagyok.
Itthon azonban töretlenül töröm magam, úgy értem fejlesztem és a napi 20 perc szobabiciklizésnél ugyan egy percet se vagyok képes többet eltölteni a rozoga kapott biciklin, nemcsak azért mert dögunalmas, hanem mert szar is, mint arról hosszan panaszkodtam egykoron, nem lehet rajta semmit állítani a lábam pedig épphogy leér, szóval egyértelműen alaphatékonyságú térdmozgatásra és a semminél több bemelegítésre alkalmas egyedül.
Kaptam viszont karácsonyra egy remek támogató irodalmat, amelynek segítségével elmélyíthetem a -100-on álló jóga ismereteimet és fejleszthetem szintén hasonló fokon álló képességeimet (-200-ról indultam, de ennek semmi köze a lábtöréshez), nem baj talán egyszer eljutok oda, ahonnan a teljesen kezdő átlagemberek indulnak.
Időnként azért elgondolkodom vajon helyes-e ennyit filozofálni a saját egészségi állapotomon és fejlődésemen, de igazából ez nekem jó és sokat segít és bár nyilván másoknak dögunalmas, nekem nem, és jó látni a mérföldköveket. Például tegnapról is beszámolhatok egyről: sikerült 100%-osan ráülni a sarkamra egy kimerítő torna után, persze hosszas egyengetést és bemelegítést igényelt a dolog, de még bele is tudtam engedni magam. Úgyhogy ez most már képesség szinten ismét megvan, csak ugye gyakorolni kell továbbra is. A teljes leguggolás még hátravan, de ott inkább megint "csak" belső félelmeket kell leküzdeni.
A jövő év első nagy programja január 17-én a Burning Ball lesz számomra Bécsben, már nagyon várom és lélekben nagyon készülődöm. Furcsa lesz és különleges kihívást jelent, hiszen fogalmam sincs mi vár ott, ráadásul úgy tűnik, hogy társaság nélkül megyek, mert szűkebb környezetemben most már csak engem érdekelnek ezek az extrém kalandok. A lényeg, hogy lelkileg és testileg is igyekszem magam (hozzám képest) magasabb szférákba juttatni, annak minden lehetetlenségével.
