Kevesen emlékeznek arra az érzésre, amikor kisbabaként először felemelkedtek pici lábaikra, majd elképesztő bátorsággal nekiindultak a nagyvilágnak. Pedig egészen biztosan hatalmas adrenalinbombával jutalmazott a szervezet már ekkor is - ezzel motiválva bennünket arra, hogy még, még és még tovább, nem hagyjuk abba, mert a JÁRÁS az alapvető, a kétlábon járás egy olyan fontos része az emberi létnek, amit persze csak az tud értékelni igazán, aki egyszer elveszíti ezt a képességét.
Én ugyan csak relatíve rövid időre veszítettem el, mégis történelmi pillanatoknak élem meg, ami velem történik mostanában. A balesetet egyfajta újjászületésnek számolva a múlt kedd a talpraállás, a mai nap pedig az elindulás, önállóan, mankó nélkül, mind jelentős mérföldköveknek számítanak.
Ma tehát lerakhattam a másik mankót is, rövid torna után ránehezedés, majd egyik láb, másik mellézárás, majd másik láb mellézárás végül pedig: tessék, jöhet a séta. Egyedül, önállóan. Minden nélkül. Tegnap már éreztem, hogy képes vagyok rá, néhány óvatlan mozdulatnál észrevettem, hogy nem is támaszkodok már a mankóra, aztán egy lépést ki is próbáltam félve, és nem fájt. 3 napja még erős fájdalmat éreztem a teljes ránehezedésnél.
A meghatottság és a boldog sírás ismét fojtogatni kezdett, majd teret is adtam neki, a gyógytornászom pedig velem sírt a maga 8 és fél hónapos terhességével, nem is ment neki nehezen.
Lépések, lépések, lépcső fel és le. A lépcső lefelé még nagyon rosszul megy váltott lépcsővel, de az csak a legvégén fog sikerülni.
Most pedig pihenés, aztán járás. JÁRÁS.
