Amikor hazaengednek még majdnem 8 hét van hátra, amíg ráállhatok ismét a lábamra. Tolókocsi, le a földszintre, ki az autóba, haza. Otthon jó, de minden tevékenységet újra kell gondolni. A konyha nem az én terepem, az egyik legnehezebb helyszín. A mosdóban mindent máshogy kell, mint eddig. Átgondolt mozdulatokra van szükség, a felesleges köröket nem szabad halmozni (és persze mindig valamit elfelejtek, leejtek). Segítségem van, de én önálló akarok lenni. A szobákban óvatosan kell mozogni. Felállni nehéz, leülni nehéz. Eleinte a járókerethez ragaszkodom, később a versenypályára mankót használok.
De hétfőn már jön a gyógytornász. Keményen, egészségesen bánik velem. Nagyszerű érzés, ismét embernek kezdem magam érezni. Megmozgatjuk rendesen minden porcikámat. Nemcsak a lábam, a hasizmok, hátizmok is fontosak. Zseniális. Olyan, mint egy Margitsziget-kör.
Az én speciális lelki maratonom első mérföldköve.
Kedden varratszedés, csíp persze, de jó érzés megszabadulni tőle. Mintha ezzel már gyógyult is lennék.
Még 7 hét. van hátra. Vigyázni kell, de innentől rám van bízva.
Nem szabad ráállni. Nem szabad ráállni. Az van, hogy van lábad és nem szabad ráállni.
Ezt magyarázd el a lábadnak, a talpadnak. Ami azért jött létre, hogy állj rajta. Ami követeli minden nap egyre behízelgőbben, hogy állj rá, érintsd meg a padlót vele, nyomd hozzá, jó lesz. A padlót egyébként meg is kell érinteni, de úgy, hogy a ránehezedés reflexet kikapcsolod belőle. Persze minden út, a legrövidebb is egyfajta túlélés. Most is sikerült és nem léptem rá. Nem boltottam el, nem estem el, megcsináltam egy lábbal is.
És egyre többmindent megcsinálok egy lábbal is. A jobb lábam lesz a fő eszközöm. Sportot üzök abból, hogy mindent megcsinálok. Talán így jutnak el sokan a lábbal festés művészetéhez. Kifinomulnak a félmozgások, a csökkentett üzemmód csúcsra jár, a maga keretein belül persze. Sok kockázat is van benne. Buta kockázatok. Olyanok, amelyek nem kellenének.
