Immár 4 éve, hogy utoljára írtam ebbe a blogba, illetve 6 éve, 2014. január 24-én történt a balesetem, amelyből sikeresen felépültem.

Nagyon érdekes íve alakult ki ennek a történetnek és magának a blognak is. Egész sokan rám találtak az itt megosztott élményeimnek, felépülésemet dokumentáló posztjaimnak köszönhetően. Többen kértek tanácsot hasonló sérülések után, mindenkinek szívesen segítettem, és ezt a továbbiakban is felajánlom annak, aki úgy érzi szüksége van rá. 

Ezt a posztomat is egész sokan elolvasták: 10 jó tanács ha eltörik a lábad. 

(Még egyszer a sérülésem, amiben segíteni tudok, persze csak amatőr, gyakorlati és életviteli tanácsokkal: sípcsont proximális végének törése)

Elég sok rémisztő esetet is hallottam. Olyanokról, akik pontosan ugyanilyen sérülés  után nem kaptak megfelelő ellátást, teljesen máshogy kezelték őket, hetekig gipszben sorvasztották a lábukat, nem jutottak hozzá gyógytorna segítséghez, vagy egész egyszerűen ők maguk nem vették komolyan a gyógytornát. A gyógytorna mindennél fontosabb, és nem, nem akkor, amikor már jobban érzed magad, hanem azonnal, másnaptól. Mindenkinek azt mondom, hogy a legnagyobb szerencsém az volt, hogy a kórházban, ha jól emlékszem a műtét másnapján vagy harmadnapján elkezdtek tornáztatni és mozgatni a lábam. Utána pedig lett egy kíméletlen, nagyon szigorú gyógytornászom, aki egy percig sem sajnált. 

Általában igyekszem mindenkit megnyugtatni, akik hozzám fordulnak, hiszen ilyenkor nagyon tragikusan látja az ember a helyzetét, és sokszor tényleg az. Az tud segíteni, aki ezen keresztül ment, átélte. 

Hogy mi van velem? Igen, érzem a sérülést minden nap, ez megmaradt. De együtt tudok élni vele, és semmiben nem korlátoz. Azóta is megállás nélkül rendszeresen tornázom, sportolok, jelenleg heti háromszor járok személyi edzőhöz, aki egyáltalán nem hajlandó tudomást venni a korábbi sérülésemről, erre való tekintet nélkül állítja össze a gyakorlatokat. Korábban azt mondták, hogy nem valószínű, hogy a teljesen rá tudok ülni a sarkamra majd, pedig simán megy, de egy év volt, mire eljutottam odáig, egy külön saját koncentrált, rendkívül makacs gyakorlattal, volt, hogy percekig csak becsukott szemmel koncentráltam, hogy engedje tovább a térdem a mozdulatot és végül sikerült, vissztért a teljes mozgástartomány, nem is 100, hanem 110 százalékban, mert azóta hajlékonyabb vagyok és a sok mozgásnak és nyújtásnak köszönhetően olyan, mintha nem hatnának rám az évek. 

Viszont amint elhanyagolom, akár egy hétre is, azonnal jelez. Volt, hogy egy hónapig nem tornáztam, azonnal rendszeres, hasogató fájdalom jelentkezett, de egy nap alatt helyreállítottam. Volt, hogy New Yorkban a napom kellős közepén rájöttem, hogy nem tehetem meg, hogy nem tornázom és kimentem a Central Parkba és lenyomtam egy fél órás Freeleticset. Bárhol, bármikor, 2 négyzetméternyi hely mindig akad és más nem is kell. Én a repülőgép mosdójában is tudok tornázni, guggolásokat csinálni, közben néha nevetek magamon is, de ez van, a hosszú repülőutakon különösen fontos a torna.

De most ez a poszt nem arról szól, hogy én mennyire nagyszerű és lelkiismeretes vagyok, mert nem vagyok az, mindig lehetne jobb. Inkább arról, hogy:

- tájékozódj, ismerd meg pontosan, hogyan épülsz fel, a csontjaid, az izmaid, mire kell figyelned a továbbiakban, milyen vitaminokat szedj, hogyan táplálkozz, hogy segítsd a szervezeted a javulásban

- ne sajnáld és ne is sajnáltasd magad (na jó, kicsit azért lehet...)

- tornázz, mozogj mindegy hány éves vagy, mindegy hány kiló vagy

- a saját kezedben van elsősorban a felépülésed, bármilyen szörnyűségek is történtek veled

- tudom, hogy simán lehet, hogy sokkal rosszabb helyzetben vagy, mint én voltam és sokkal durvább a sérülésed, mint az enyém volt, sajnos akik megkerestek, azoknál általában ez volt a helyzet, de ez most mindegy, ehhez mérten kell tudni a legjobb eredeményt elérni. 

Örülök, hogy túl vagyok rajta, 6 év telt el, de nem felejtem el soha ezt a leckét, és minden nap hálás vagyok azért, hogy tudok rendesen járni és mozogni. Tényleg, ez minden nap tudatosan eszembe jut. Felkelek az ágyból reggel és örülök, hogy járok. Ez az, amit az ember észre sem vesz, ha nem él át hasonló helyeztet. És ez igazából egy felbecsülhetetlen érték. 

Sokadik búcsúkoncertet adom a témában, persze mindig kiderül, hogy van mégis fejlemény és ez várhatóan életem végéig így is marad. 

Mivel kicsúsztunk a mediációból végül lett egy bírósági tárgyalás is, egészen pontosan január 8-án, azaz közel két évvel a baleset után. A Markó utcai Pest Megyei Bíróságra kellett mennem 13 órára, a tárgyalás pontosan kezdődött. Tárgyalóterem, 2 ügyvéd, ügyész, bíró és egy írnok, a gyanúsított és a sértett, azaz én. 

A magam részéről elmondtam, hogy nem kívánok több büntetést neki, valamint, hogy meggyógyultam, nincs semmi bajom. Ezt egyébként tényleg így is érzem, persze nyilván a lábamat majdnem mindig érzem és örök életemben foglalkoznom kell vele gondolom. De ezt nem tekintem problémának. Egy jó, beépített motiváció. Amitől nem hízhatok meg (bár miért tennék ilyet), amitől nem hagyhatom el magam, ami miatt mindig is sportolnom, tornáznom kell majd, feltéve ha a jó mozgásképességemet meg akarom őrizni. 

Nem volt valami túl jó érzés egyébként újra elmondani a balesetet részletesen a tisztelt bíróság előtt, de elmondtam persze. 

A fickónak végül egy percre se vették el a jogosítványát. 

Na, szóval: vigyázzatok az utakon. Ha lehet, járjatok világos kabátban - én egyébként csinálnék egy világos kabát kampányt viccen kívül. Nem mintha mi járókelők lennénk a hibásak sok esetben, de tény, hogy mindenki sötét kabátban jár és tényleg nem látszik megfelelően. 

A tegnapi napon véget értek megpróbáltatásaim, egészen pontosan 2014. január 23-tól 2015. november 17-ig tartott a történet. 

"Örülök, hogy segíthettem!" - búcsúzott a sebészem, a kiváló Dr. Szabó László Pál, a Honvéd Kórház sebésze, akit én magamban csak istenként tartok számon, ő az, akinek köszönhetem, hogy újra járok, ő az, aki nagyszerűen összerakott. Mármint a lábam egy bizonyos részét. Problémamentesen, gördülékenyen, hiba nélkül, kötelességtudóan. 

Tegnap kiszedte a varratokat, emlékeztetett ezúttal, hogy a Mount Everest megmászását is napoljam el, továbbá a wellness hétvégét, mert azért még 4-6 hétig kicsit vigyáznom kell magamra. (Természetesen egyiket sem terveztem, ez afféle vicc volt.)

Úgy is mondhatnánk új év, új élet, 2016-tól már tényleg mindent lehet, még futhatok is.

Köszönöm a figyelmet, köszönöm a támogatást, most már nincs nagyon helye több nyavalygásnak, hiszen ebből a fázisból igen gyorsan felépültem és bár szép kis, menő vágás látható frissen a lábamon, ez már tényleg semmiség.

Nem egészen egy hét után gyakorlatilag teljesen helyreállt a mozgásképességem, talán kis túlzással 3 nap után, de ehhez rengeteg pihenés kellett. Semmi más, csak pihenés. Kis mozgás, majd megint pihenés. Most pedig már majdnem két hét telt el a műtét óta és lassan akár a komolyabb edzést is elkezdem újra (kivéve ugrálás, azzal még várok).

Érdekes a szervezet, de jól éreztem megint, hogy mikor mit kell csinálni. A sebem nagyon szépen gyógyul 3 nap múlva veszik ki a varratokat, ettől egy kicsit félek, mert valószínűleg fájni fog. Utána nem tudom kell-e majd megint kontroll, mert már eléggé unom, de biztos kell azért. A lényeg, hogy kedd után már tényleg teljesen kifelé vezet az út.

Ami azt illeti most még be van kötve a lábam ugye teljesen, 2 naponként kötözöm át, de ettől már nem félek, rutin. Az injekciót abbahagytam 5 nap után, mert úgyis mozgok, eddig még nem haltam meg, amúgy is azt hiszem kb. máig kellett (volna). 

Azért óvatosan csinálom továbbra mert még mindig jóval több pihenésre van szükségem, így van ideje a szervezetnek tenni a dolgát, foltozni, amit kell, mozgosítani mindenfélét, amiről fogalmam sincs, hogy mi, csontokat újraszőni, szöveteket, bőrt, húst, izmot. Kedden el fogom kérni a röntgenképet, de nem számítok semmi jóra, nyilván ott van a csontban a csavarok helye, meg minden, eléggé borzasztó látvány lesz gondolom. 

Hát így megy ez, köszönjük szépen. 

Továbbra is azt javaslom mindenkinek, hogy ne ütesse el magát, legyen nagyon körültekintő, mert senkit nem fog érdekelni mi baja, viszont évek munkája visszaállítani saját magát és akkor én még mindig rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy csak ennyi történt velem. 

A legrosszabb, hogy most nem tudsz semmit. Nem mondanak semmit. Nem törődnek veled, semmi információt nem osztanak meg veled (vagy csak nagyon keveset), pedig a végtag törés egy olyan "betegség", aminél nagyon fontos lenne, hogy tudd pontosan mi történik veled és ha meggyógyultál, hogyan tudod majd a leghatékonyabban helyreállítani a régi állapotodat. 

Most néhány napja már egészségesen vonultam be (egy nem túl komplikált, de azért nem is egyszerű térdtörés utáni fémkivétel miatt) újra szembesültem azzal, hogy mennyire rossz ez, hogy nem tudsz semmit.

Jöttem-mentem, körülöttem mindenki jóval rosszabbul nézett ki. Nekem viszont fogalmam sem volt, hogy pontosan mit jelent majd ez a "fémkivétel". Egyáltalán mekkora beavatkozás, meddig fog fájni, mit lehet utána csinálni és mit nem, hogy fog kinézni a műtét után, tudok-e majd azonnal újra járni. Azt, hogy ki kell venni a fémet a lábtörésem után, azt akkor tudtam meg, amikor egy éves kontrollra visszamentem. Röviden összefoglalva: semmit nem tudtam, és sehol nem is találtam semmi érdemi információt.

A kórházban velem szemben feküdt egy 22 éves lány. 3 nappal azelőtt volt egy autóbalesetük a barátjával, a jobb lába tört el rengeteg helyen (combcsont, térd, sípcsont, boka - minden), azt mondták az orvosok neki, hogy úgy rakták össze, mint egy puzzle-t. De összerakták. És meg fog gyógyulni, járni fog újra (kb. másfél év múlva) és ha ügyes talán még bicegni se fog. Csakhogy ehhez tudni kéne neki, hogy pontosan mit kell tenni, mire kell figyelni. Arra gondoltam, hogy amit csak tudok jótanácsot megosztok vele is és utána pedig arra gondoltam, hogy miért ne írnám le, ami nekem is nagyon hasznos lett volna, ha valaki előre elmondja. 

Hogy egyértelmű legyen, az én sérülésem: sípcsont proximális végének törése volt. 

Következzenek tehát a "jótanácsok":

1. Felfelé

Most a legrosszabb, innentől már felfelé vezet az út. Elképesztően jól fogsz fejlődni, a szervezeted nagyon jó ütemben gyógyít magad is meglepődsz majd. Persze ehhez fontos, hogy figyelj minden jelre, ne hajtsd túl magad, kíméld magad, de csak amennyit kell. Nagyon jó érzés lesz lelkileg minden egyes lépcsőfok, amit mostantól megteszel, a boldogság egy új dimenzióját fogod megismerni. 

2. Önállóság

Ne szolgáltasd ki magad. Amit csak tudsz igyekezz magad csinálni. Nagyon fontos tényező a felépülésben, hogy motivált legyél folyamatosan. Elképesztő örömöket fog okozni már a második naptól kezdve minden egyes általad elért új eredmény. Ha injekciózni kell magad, azt is te csináld magadnak, csak az első néhány alkalommal lesz furcsa, utána megszokod és ez is egy újabb győzelem lesz.
Lelkileg nyilván nagyon fontos, hogy legyen támaszod, a családod, feleséged, férjed, lányod, fiad, apád, anyád, barátod, barátnőd, de akkor se. Fogadd el a segítségüket, de csak egy bizonyos szintig.

3. Láb stimulálás

Ez a cikk arról szól, hogy mi van, ha az egyik lábad tört el. Tehát: nagyon fontos, hogy foglalkozz mindig a lábaddal, tartsd életben, hívj masszőrt vagy masszíroztasd, amennyit csak tudod. Ha nem állhatsz rá jó ideig, nagyon fontos, hogy a talpad kontaktusban maradjon a talajjal, mindennel. Elképesztő mennyiségű idegvégződés van és ezeket folyamatosan stimulálni kell. 

4. Nem kell a gipsz

Amilyen hamar csak lehet szabadulj meg a gipsztől (nyilván az orvosok engedélyével), keress más megoldásokat, már vannak. A gipsz egy régimódi megoldás. Ha nincs is pénzed erre próbálj meg mégis költeni vagy pénzt szerezni, mert a hátralévő életed minősége múlhat rajta. 

5. Gyógytorna

Nagyon-nagyon-nagyon komolyan kell venned a gyógytornát. Már az első pillanattól. Ha nem tornázol, nem fogsz felépülni teljesen soha. Semmit ne csalj el belőle, magadat csapod be vele. Magaddal szemben kell, hogy tisztességes legyél. Igen, szenvedni fogsz tőle, fájni fog, úgy érezd egy tehetetlen kocsonya vagy, gyenge és erőtlen, de ez nem így van, nagyszerű fejlődésnek fogsz indulni és rendkívül fontos, amikor majd újra jársz, hogy az izmaid addig is karban legyenek tartva. És nem csak a lábad izmai. Az egész tested, a karod, a hasad, a hátad - mindennel ugyanúgy kell foglalkozni. Amíg még csak fekszel erősítsd a hasizmod, emelgesd a lábad, amennyit csak lehet, minden pillanatot ragadj meg, hogy mozgasd magad. 

A gyógytornát akkor se hagyd abba, amikor már meggyógyultál, pontosabban térj át rendes sportra. Mindig kell mostantól tornáznod. Ha nem is nagyokat, de soha nem hagyhatod abba - akkor fogod tudni csak szinten tartani magad, különben romlani fog az állapotod (akár az idő előrehaladtával, öregedés, időváltozás, miegymás).

6. Önkontroll

Attól is függ nyilván, hogy mennyire vagy aggódó vagy hipochonder típus, de egyfajta önkontroll mindenképpen fontos. Ez akkor lesz lényeges, amikor már jobban tudsz mozogni. Ne vágj túl nagy kalandokba, mindig figyeld mire vagy képes, a fokozatosság elve nagyon fontos. Ne hajtsd túl magad soha és figyelj oda az energia szintedre, ami most még nagyon sokáig teljesen más lesz, mint korábban.

7. A mankózás szabályai

Na ezt én nagyon megszívtam. Az első héten sikerült belerúgni a másik lábammal úgy, hogy eltört a kislábujjam és mehettem újra az ambulanciára. Nem is a fájdalom volt, ami elkeserített, hanem, hogy lehetek ennyire béna. Szóval: soha ne mankózz mezítláb. A papucs sem elég, legyen rajtad egy olyan bebújós cipő, amivel ha véletlenül belerúgsz a mankóba/vagy járókeretbe (bele fogsz), akkor se történik semmi bajod. 

8. Egyensúly

Ez nagyon furcsa lesz eleinte. Én 9 hétig nem állhattam rá a törött lábamra egyáltalán, hát nem kívánom senkinek. Egy hét után fogod megszokni és idomul a szervezted az új helyzethez, de addig nagyon kell vigyáznod, nehogy felborulj. Mosdásnál, reggeli készítésnél stb. Merthogy ezeket ugye magad végezd, hogy érezd mindent meg tudsz csinálni.

Ja erre készülj fel: nem fogsz tudni hordozni dolgokat, tehát a konyhában kell majd megenned, amit ott készítettél el magadnak, nem tudsz átvinni egyik szobából a másikba semmit. Én ezen tulajdonképpen csak nevettem, amikor rájöttem, szépen megcsináltam a reggelimet, egy tálcára tettem majd néztem egyet, hogy ööö, és ezt, hogy fogom bevinni. Végül megettem kint, úgy is finom volt. 

9. Kerüld az ülést

Ha lehet kerüld jó ideig és a későbbiek során is. Az ülés nem tesz jót a lábnak, de az egész testnek sem. Ha olyan munkahelyed van akkor is állj fel rendszeresen, mozgasd meg magad, vagy kérjél olyan asztalt, ahol állni is lehet (léteznek már ilyenek). Eleinte nem fogsz tudni egy óránál tovább ülni egy helyben, de a későbbiek során is megérzed, ha túl sokat ülsz majd (a lábadban). Ha már ülsz, mindig tedd fel a lábad, ha tudod - ez jót tesz. 

10. Ne félj a fémkivételtől

Ez persze minden sérülésnél más, az én esetemben 2 napos bent tartózkodást igényelt, előtte egy héttel teljes kivizsgálás történt (EKG, vizelet, vérvétel, röntgen). Altatást kértem a korábbi gerinc érzéstelenítés helyett (nekem nem vált be, félig ébren voltam végig a műtét alatt és nem volt kellemes élmény). Az altatás hátránya állítólag, hogy ébredés után azonnal érzed a fájdalmat, míg a gerinc érzéstelenítésnél csak néhány óra múlva. Nekem ez nem számított, így is úgyis egyszer fájni fog. Persze egyéb hátrányai számomra nem ismertek az altatásnak (mondjuk nem ártana ezekkel tisztában lenni, amikor az emberrel meghozatják ezt a döntést). A lényeg, hogy úgy érzem jól döntöttem, mert este már felkelhettem (ha gerinc érzéselenítés lett volna nem kelhettem volna fel), és az egész műtétet öntudatlan állapotban átaludtam. Ébredés után nagyon kellemetlen és én aznap még csak járókerettel tudtam menni újra, egyébként anélkül is nyugodtan mehettem volna, mint később kiderült. A műtét után ugyanis semmiről nem tájékoztattak, azt sem tudtam, hogy ráállhatok-e a lábamra egyből vagy nem. Másnap viszont ráállhattam és még viszonylag hülyén mentem, de másnapra sokkal jobb lett. Rengeteg pihenés segít ilyenkor (ebben az esetben szerintem nem kell annyira erőlteteni a mozgást, mert amúgy egészséges vagy és mindjárt úgyis rohangálhatsz), én egy szinte egész napos fekvés után keltem úgy fel, hogy tökéletesen jártam. 

+ 1: az egyik legboldogabb nap

amikor meggyógyulsz.

Életem egyik legboldogabb napja volt (tényleg) amikor újra ráállhattam a lábamra, 2014. április 1-én. "Na, akkor eldobhatjuk a mankót!" - mondta az orvos, én pedig óvatosan ráhelyeztem a talpam a padlóra és ránehezedtem. Elkezdtek folyni a könnyeim. Nem vagyok meghatódós típus, de aznap többször meghatódtam. 

Szóval nehéz út vár rád, nem biztos, hogy hosszú, de kitartás kell hozzá és értelmes gondolkodás, azért, hogy ember maradj, ameddig csak lehet. 

Nem dramatizálnám túl ezt a fejezetet, ugyanis a műtét utáni első gyógytorna bár megerőltető volt és kíméletlen (ahogy kell), de úgy tűnik ilyen szintű segítségre ebben a körben már nem lesz szükségem. A gyógytornászommal ugye másfél éve nem találkoztunk, kellemesen elbeszélgettünk, kínzott majdnem egy órán át, utána pedig mondta, hogy ugyanúgy csinálhatok mindent, mint eddig (mondjuk ez azért túlzás), csak mostanában ne menjek 10 kilométeres túrára (amúgy sem terveztem). Úgyhogy a gyógyulás folyamatával párhuzamosan fogom nehezíteni újra a gyakorlatokat. Arról nincs szó, hogy vissza kéne edzeni magam, mert nem gyengültem le túlzottan. Szóval jött és ment, ennyi volt a gyógytorna. 

Nem tudom, hogy a szívemnek kedves és nekem eddig leginkább bevált Freeleticset mikor folytathatom, de reméljük nemsokára. 

Következő kör tehát: november 17. varratszedés, amelynek során muszáj lesz rákérdeznem néhány dologra, amelyet ha törik ha szakad bemagolok előtte, mert a sebész doktor úr elé kerülve valahogy mindig mindent elfelejtek, tényleg van egy ilyen megközelíthetetlen kisugárzása, ami azt eredményezi, hogy minden marha esetlenül hangzik a számból, amikor beszélgetünk. 

az új divat

Regina Boros (@reginaboros) által közzétett fénykép, 2015. Nov 6., 23:55 PST

Hát túl vagyok rajta, nem egyszerű a helyzet. Persze semmi drámai, valami ilyesmire készültem a lelkem mélyén, de megélni mégse olyan jó. Azt hiszem igen jelentős része pszichés most a problémáknak: hirtelen ugyanott találtam magam, frissen műtve, borzasztó fájdalommal ébredve, nem kelhettem fel fél napig, majd újra járókeret és kíséret, de ez csak fél napig és közben éreztem, hogy igazából nem is kell az a járókeret. 

Most pedig állandó fájdalmak itt-ott, hatalmas seb, 2 hét múlva varratszedés, feldagadt láb, megbolygatott izom, szövet, minden. Amit egyszer helyrehozott, befoldozott a szervezet, most kezdheti újra. Persze most törés nélkül, ami lényegesen jobb állapot. Most csak a húst kell összeforrasztani, az ugye hamarabb megy de  fókuszálok, pihenek. 

Vasárnap este bevonultam, aznap még csináltak bénázva valami EKG-t és vérnyomást mértek, este már nyugtatóval kellett aludnom, úgyhogy ment is simán, hiszen volt bennem szorongás bőven. Másnap reggel 5-kor ébresztő, berontottak a nővérek lázmérés, stb. elindult a nap. Délelőtt másodiknak voltam kiírva és 10-kor már vittek is a műtőbe, előtte kaptam valami fél kék színű gyógyszert, ami semmit nem hatott amíg odaértünk úgyhogy az egész műtő előtér űrállomás jelleget viszonylag tisztán átéltem, emberéletek kockán forogva egyfolytában, töményen, ez itt az istenek előszobája és mindenki pont ehhez tartja magát. Van itt valami fensőbbséges ál laza, de nagyon szigorú légkör, mint amikor komoly a tét, nincs hibázási lehetőség, talán még egy repülőgép irányítótoronyhoz tudnám hasonlítani. Mi betegek pedig egymás mellett fekve sorban, mint repülőgépek a felszállásnál. Amikor felszállsz, akkor pedig csak rád figyel mindenki. Hamar betoltak az elő-elő szobába (kifutó), és ugye maradtunk az altatásnál, amivel úgy érzem nagyon is jól jártam, néhány fájdalmat kellett csak elviselni, amíg bekötötték az infúziót, legközelebb pedig már csak "ébresztő, kész a műtét", kábulat, majd repítettek a kórterembe vissza. Ott persze hangosan pofáztak körülöttem, alig tudtam aludni, majd hirtelen óriási fájdalom következett, a kijózanodás pillanata (ezt mondták, amikor az altatásról próbáltak lebeszélni, hogy a gerincérzéstelenítésnél lassabban jön a fájdalom), aztán persze enyhült, a szervezetem termeli, amit kell, folyamatosan, szorgalmasan. Sok fekvés, de este már magamtól mentem ki a mosdóba, mármint járókerettel és másnap délben pedig haza is engedtek.

Most tehát itthon, heverészve, fájdalmakkal, elég hülyén járok, de járok, péntekre el is hívtam a gyógytornászt, hogy ha lehet azért ez ne rögzüljön, mert ugye kikerülve a fájdalmas részt könnyebb járni, viszont az nem járás számomra. Normálisan járni viszont fájdalmas (még). 10 napig kell injekciót is adni magamnak, két naponta átkötni a sebet, közben pedig gyógyulni, javulni. Ma már tornázni is fogok, persze értelmesen - nem ránehezedős gyakorlatokat. 

A sok fekvés sem hiszem, hogy helyes, de most úgy érzem kell, ami aggaszt az az, hogy eléggé be van dagadva a lábam, nem igazán tudom mit kéne tenni vele. Azt sem tudom mennyire terhelhetem, meddig hajthatom magam. Ma például már lementem kávézni a Madách térre, de azért eléggé megterhelő volt, sőt ijesztő. Ezektől kéne leginkább megszabadulni egyébként. 

Péntek este fél 9-kor csengett a telefonom, a sebész hívott, hogy hétfőre ki vagyok írva, azaz akkor műtenek, tehát be tudok-e vonulni vasárnap este. Mondtam, hogy persze, ő pedig megköszönte a türelmemet, nagyon rendes volt, ilyenkor velem csodát lehet tenni. Holnap este 7-re tehát bemegyek ismét a kórházba, utána pedig - hát meglátjuk. Nem is tudom mit mondjak, mit írjak annyira bizonytalannak látok mindent. Félek-e? Persze. Félek az újabb fájdalmaktól, a műtéttől, az azutáni ébredéstől, a gyógyulás elhúzódó folyamatától, mindentől. 

Hát jelentkezem, ha túléltem. 

Október 27. kedd reggel 7. Szépen össze vagyok pakolva 3-4 napra, ki tudja hány napra kéne. Semmi nem hiányzik, mindenre gondoltam. Ma van a befekvés napja, holnap műtenek. 

Ránézek az ambuláns lapomra, 7:30 van ráírva. Most van 7:30, én pedig itthon vagyok, az volt a fejemben, hogy 8-ra kell beérni. Nem baj, különösebben nem idegesítem magam (csak kicsit), gyorsan hívok ismét Ubert, egész hamar itt van, megállunk a Hollán Ernő utcánál - ketten megyünk tovább. 8 óra előtt bőven beérünk, a Sebészeti Ambulancia folyosója már tele van, bőröndös, sporttáskás emberekkel, mankós lány üldögél, mindenki vár az eligazításra, valamennyien befeküdni jöttünk. Ki-ki saját sorsa szerint, egy régebbi ügyből kifolyólag, túl a sérülésen, betegségen, legtöbb esetben fémkivétel vár ránk, de van akire újabb műtétek. 

Átveszik a papírom, magához lesz egy-két szavam, mondja az asszisztens. Behívnak, na most az van, hogy a vizelet nem jó, ezt nekem jelentenem kell. De most akkor ez mit jelent, állok tanácstalanul, ők pedig kíméletlenül hallgatnak, hát azt, hogy a háziorvosnál ki kell kezeltetni. Az egy náthából maradt, nincs már semmi bajom, próbálkozom kétségbeesetten, ezt nem hiszem el, ha elmarad a műtét. Persze közben tudom, hogy engem védenek, csökkenteniük kell a kockázatokat. A főnéni kedvesen mondja, hogy csinálunk egy sürgős labort újra, 9-re megvan az eredmény. 2 és fél órát ülünk a folyosón bizonytalanságban, majd benézek most már magamtól, anélkül, hogy hívnának: rendben van a lelete, felvesszük osztályra. Újabb másfél óra eltelik, déli 12 körül behívnak végre, összekészítik a lapjaimat, minden rendben van nagyjából, a B-re tessék felmenni, ott mutatják meg a kórtermet. 

Fent nyugalom, csend, egész más hangulat, kedves nővérek a pultnál, kérdeznek ezt-azt, majd megkapom a 15-ös kórtermet, sőt már ebédet is kapok. Az ágyam ugyanott van, mint annak idején. Kipakolok szépen, mindent a helyére, mellettem csendes néni fekszik, aztán látom, hogy hallókészüléke van, inkább nem erőlteti a beszélgetést. A telefonom korábban elromlott (még lent a rendelőben), érthetetlen okból, tehát nem tudok semmit csinálni. Olvasok, várok. 2-ig el se hagyhatom nagyon a helyem, akkor dől el, hogy mikor műtenek, mert közben kiderül, hogy nem biztos, hogy másnak, azt még majd eldöntik. Tovább idegeskedem, folyamatos bizonytalanságban vagyok, végre negyed háromkor bejönnek, igen másnapra ki vagyok írva műtétre. Előttem az egész délután, ilyen nihilben rég ültem. Az ágyon fekhetek, ülhetek, néma csend. Még az időt se látom.

Végül a nővér támogatásával elengednek egy óra "eltáv"-ra, megpróbáljuk a telefont megcsináltatni, egyszer csak csöng a telefonom, a sebészem van a vonalban. Hogy érintené, ha nem holnap műtenék? Vett ki szabadságot? - nem tudok nagyon megszólalni, nem értem egyáltalán. Hát vettem ki, de meg tudom oldani, hogy kivegyek máskorra, mondom esetlenül. Mert én holnap szabadságra megyek, mondja a sebész, azért érződik, hogy kínos neki is, valamiért nem vették figyelembe ezt az apró tényt, amikor beosztották műtétre másnap.

A telefont nem sikerül elintézni, másfél órás újabb idegőrlő várakozás után, újabb idegeskedés, veszekedés az ügyfélszolgálattal. Visszamegyünk a kórházba, végtelen kimerültséget érzek. Egész nap bizonytalanságban, idegeskedésben, félelemben, stresszben. Visszaérve semmilyen papírt nem adnak, majd hívja fel a sebészt, de őt soha nem lehet elérni, akkor majd ő biztos hívja magát, tessék bejönni hétfő reggel 7-re akkor kezdődik a vizit és akkor meglátjuk. Összepakolok, elrakok mindent, elindulunk haza a kórházból. 

Telihold van. Hétfőn vissza kell térnem. Azt hiszem rég éreztem magam ennyire kiszipolyozva. De a java csak másnap jön ki. Azt már mondanom sem kell, hogy a lábam soha nem látott mértékben fáj, mintha érezné a vesztét, részben a vasárnapi futás maradványa, nyilván jelentős része pedig pszichés. 

Persze lehetne minden sokkal rosszabb is, ez csak néhány kellemetlenség volt, de annak azért első osztályú.

Uber érkezik, fokhagymaszag, francba pedig nagyi fahéjas palacsintája szagot rendeltem az alkalmazásban. "Balázsék nem idegesítenek?" kérdezi. Hirtelen nem értem, aztan rájövök a Class FM ordít, benne pedig Balázsék vihognak. De igen sajnos, válaszolom, úgyhogy váltunk Music FM-re. 8-ra van esély odaérni? Nyolcra? kérdi döbbenten, de ránéz a Waze-ra, ja van. Honvéd kórház, mondom.
"A múltkor megharapott egy kutya", meséli és bementem a sürgősségire, hát olyan foghegyről beszéltek velem, úgy elküldtem a francba őket, még az orvos is kijött. Az orvos is? lenyűgözve nézek rá, James Bond napszemüvegében elégedetten bólint, hát igen, nem az a vesztes fajta.
Megérkezünk, "majd én is elküldöm őket, ha csúnyán beszélnek velem!" - csapom be az ajtót lelkesen, mire ő: "úgy kell azt!"

EKG
1. emelet 17. Hol lehet, hol lehet?
Felsietek az emeletre, ja ez még csak magasföldszint, nem baj gondolom azután van az első, és tényleg. Vérvétel, ilyesmi, jó sokan várnak - de én nem ide jövök, EKG, 17-es, 17-es, na jó megvan végre, csendesen várakoznak, pont 8-ra megérkezem, amikorra az időpont szól. Sehol semmi, kopogni kéne? Nem hiszem. 8:13-kor előjön valaki, odaugrok, 8-ra van időpontom! mondom stréberen, lassan rámnéz: a Hódos doktornőhöz? Mittudomén vágnám rá, de a józan ész közbeszól: igen. Foglaljon helyet. De miért, ha egyszer 8-ra van időpontom, most pedig 8:19 van? Persze ezt már nem merem mondani csak leülök. Adja ide a beutalóját, mondja a győztesek mosolyával és eltűnik a fehér ajtó mögött, ki tudja, talán örökre. Na nem, aztán behívnak, rendben lezajlik a vizsgálat a leleteim rendben vannak, labor, minden oké, na jó egy nem teljesen, de az még egy megfázásból visszamaradt izé, igyekszem kidumálni.

Délutánra van másik időpontom az altatóorvoshoz, háromszor keresnek telefonon előtte, kiderül, hogy mehetnék korábban, na éppen sikerül kicsit korábban odaérni, vérnyomással kezdjük 180/90, nem nagyon értem, mert nekem nem szokott magas vérnyomásom lenni, de most siettem az igaz, meg futottam is (akkor se kéne), jó azért van bennem szorongás az igaz. 

Altatás vagy gerincérzéstelenítés? Döntenem kéne, de nem tudok, van pro és kontra érv, például a múltkori gerincérzéstelenítés nem igazán vált be. Mert megélte a műtétet? kérdezi az orvos, hát igen, megéltem, eléggé.

Hát akkor viszlát, holnap vagy holnapután felvágnak ismét. Persze nem tudom, hogy konkrétan mikor és, hogy mikor engednek ki, de ez van. Persze a lábam kétségbeesetten totálisan pszichoszomatikus (vagy nem) fájdalmakkal van tele, csak nyugtatom magam, hogy volt már ilyen, futás után vagyok, ilyenkor ez megy, de nem ez most valahogy mégis másnak tűnik, lehet, hogy megsérült valami, ez most szokatlan. Majd meglátjuk, ha valamikor, akkor most ez kiderül.