Nem dramatizálnám túl ezt a fejezetet, ugyanis a műtét utáni első gyógytorna bár megerőltető volt és kíméletlen (ahogy kell), de úgy tűnik ilyen szintű segítségre ebben a körben már nem lesz szükségem. A gyógytornászommal ugye másfél éve nem találkoztunk, kellemesen elbeszélgettünk, kínzott majdnem egy órán át, utána pedig mondta, hogy ugyanúgy csinálhatok mindent, mint eddig (mondjuk ez azért túlzás), csak mostanában ne menjek 10 kilométeres túrára (amúgy sem terveztem). Úgyhogy a gyógyulás folyamatával párhuzamosan fogom nehezíteni újra a gyakorlatokat. Arról nincs szó, hogy vissza kéne edzeni magam, mert nem gyengültem le túlzottan. Szóval jött és ment, ennyi volt a gyógytorna.
Nem tudom, hogy a szívemnek kedves és nekem eddig leginkább bevált Freeleticset mikor folytathatom, de reméljük nemsokára.
Következő kör tehát: november 17. varratszedés, amelynek során muszáj lesz rákérdeznem néhány dologra, amelyet ha törik ha szakad bemagolok előtte, mert a sebész doktor úr elé kerülve valahogy mindig mindent elfelejtek, tényleg van egy ilyen megközelíthetetlen kisugárzása, ami azt eredményezi, hogy minden marha esetlenül hangzik a számból, amikor beszélgetünk.