Október 27. kedd reggel 7. Szépen össze vagyok pakolva 3-4 napra, ki tudja hány napra kéne. Semmi nem hiányzik, mindenre gondoltam. Ma van a befekvés napja, holnap műtenek.
Ránézek az ambuláns lapomra, 7:30 van ráírva. Most van 7:30, én pedig itthon vagyok, az volt a fejemben, hogy 8-ra kell beérni. Nem baj, különösebben nem idegesítem magam (csak kicsit), gyorsan hívok ismét Ubert, egész hamar itt van, megállunk a Hollán Ernő utcánál - ketten megyünk tovább. 8 óra előtt bőven beérünk, a Sebészeti Ambulancia folyosója már tele van, bőröndös, sporttáskás emberekkel, mankós lány üldögél, mindenki vár az eligazításra, valamennyien befeküdni jöttünk. Ki-ki saját sorsa szerint, egy régebbi ügyből kifolyólag, túl a sérülésen, betegségen, legtöbb esetben fémkivétel vár ránk, de van akire újabb műtétek.
Átveszik a papírom, magához lesz egy-két szavam, mondja az asszisztens. Behívnak, na most az van, hogy a vizelet nem jó, ezt nekem jelentenem kell. De most akkor ez mit jelent, állok tanácstalanul, ők pedig kíméletlenül hallgatnak, hát azt, hogy a háziorvosnál ki kell kezeltetni. Az egy náthából maradt, nincs már semmi bajom, próbálkozom kétségbeesetten, ezt nem hiszem el, ha elmarad a műtét. Persze közben tudom, hogy engem védenek, csökkenteniük kell a kockázatokat. A főnéni kedvesen mondja, hogy csinálunk egy sürgős labort újra, 9-re megvan az eredmény. 2 és fél órát ülünk a folyosón bizonytalanságban, majd benézek most már magamtól, anélkül, hogy hívnának: rendben van a lelete, felvesszük osztályra. Újabb másfél óra eltelik, déli 12 körül behívnak végre, összekészítik a lapjaimat, minden rendben van nagyjából, a B-re tessék felmenni, ott mutatják meg a kórtermet.
Fent nyugalom, csend, egész más hangulat, kedves nővérek a pultnál, kérdeznek ezt-azt, majd megkapom a 15-ös kórtermet, sőt már ebédet is kapok. Az ágyam ugyanott van, mint annak idején. Kipakolok szépen, mindent a helyére, mellettem csendes néni fekszik, aztán látom, hogy hallókészüléke van, inkább nem erőlteti a beszélgetést. A telefonom korábban elromlott (még lent a rendelőben), érthetetlen okból, tehát nem tudok semmit csinálni. Olvasok, várok. 2-ig el se hagyhatom nagyon a helyem, akkor dől el, hogy mikor műtenek, mert közben kiderül, hogy nem biztos, hogy másnak, azt még majd eldöntik. Tovább idegeskedem, folyamatos bizonytalanságban vagyok, végre negyed háromkor bejönnek, igen másnapra ki vagyok írva műtétre. Előttem az egész délután, ilyen nihilben rég ültem. Az ágyon fekhetek, ülhetek, néma csend. Még az időt se látom.
Végül a nővér támogatásával elengednek egy óra "eltáv"-ra, megpróbáljuk a telefont megcsináltatni, egyszer csak csöng a telefonom, a sebészem van a vonalban. Hogy érintené, ha nem holnap műtenék? Vett ki szabadságot? - nem tudok nagyon megszólalni, nem értem egyáltalán. Hát vettem ki, de meg tudom oldani, hogy kivegyek máskorra, mondom esetlenül. Mert én holnap szabadságra megyek, mondja a sebész, azért érződik, hogy kínos neki is, valamiért nem vették figyelembe ezt az apró tényt, amikor beosztották műtétre másnap.
A telefont nem sikerül elintézni, másfél órás újabb idegőrlő várakozás után, újabb idegeskedés, veszekedés az ügyfélszolgálattal. Visszamegyünk a kórházba, végtelen kimerültséget érzek. Egész nap bizonytalanságban, idegeskedésben, félelemben, stresszben. Visszaérve semmilyen papírt nem adnak, majd hívja fel a sebészt, de őt soha nem lehet elérni, akkor majd ő biztos hívja magát, tessék bejönni hétfő reggel 7-re akkor kezdődik a vizit és akkor meglátjuk. Összepakolok, elrakok mindent, elindulunk haza a kórházból.
Telihold van. Hétfőn vissza kell térnem. Azt hiszem rég éreztem magam ennyire kiszipolyozva. De a java csak másnap jön ki. Azt már mondanom sem kell, hogy a lábam soha nem látott mértékben fáj, mintha érezné a vesztét, részben a vasárnapi futás maradványa, nyilván jelentős része pedig pszichés.
Persze lehetne minden sokkal rosszabb is, ez csak néhány kellemetlenség volt, de annak azért első osztályú.
